A Dalai Láma tanítása előtt egy nappal érkeztem a Zanskar- völgyi Padumba. Amellett, hogy már Kargilban, Észak- Indiának e távoli pontján is tudták, mi fán teremnek a magyarok, Padumban egyenesen azzal fogadtak, hogy a városban tartózkodik egy magyar „head man”, akivel mindenképp meg akartak ismertetni. A „headman” szóra Áder János arca ugrott be hirtelen, ugyanis rajta kívül nehezen tudtam volna másról elképzelni, hogy Őszentsége fogadására érkezzen.
Miután Padum már első látásra sem nyerte el a tetszésemet, úgy döntöttem, hogy az átvirrasztott éjszaka, és a tizenkét órás, úttalan utakon való zötykölődés után nem itt, hanem inkább egy innen harminc kilométerre lévő településen, Zanglában pihenem ki a hosszú út fáradalmait.
A város utcái már kora délután zsúfolásig voltak környékbeliekkel, ezúttal én sem bízhattam semmit a véletlenre, ezért mielőtt továbbálltam volna, kerestem egy hotelt, ahol először megebédeltem, majd pedig lefoglaltam egy szobát másnap éjszakára. A hotel tulajdonosa jól ismerte a Zanglában építkező magyarokat, ezért amellett, hogy engedményt kaptam tőle a szoba árából még a város központjába is elkísért, hogy egy apró pékségben egy rossz arcú férfivel leszervezzen számomra egy fuvart a közeli településre. Miközben a pékség előtt várakozók engem méregettek, én az egyik szememet a sofőrön tartottam, a másikkal pedig a körülöttem örvénylő bordóruhás szerzeteseket, és a népviseletbe öltözött helyieket néztem. Egyszer csak egy fura alakra lettem figyelmes, aki semmiképp sem illett a várakozó tömegbe. Egy hanyagul öltözött, rövidnadrágos férfi jelent meg a közelemben, aki két kisebb tábla üveget tartott a kezében. Úgy tűnt, mintha keresett volna valakit. Csak nem a magyar „headman”- hez van szerencsém?- hasított belém hirtelen. Még szinte el sem hessegettem a gondolatot, a férfi máris ott termett mellettem, és azt kérdezte tőlem, én vagyok-e az, akit az egyik közelben parkoló autóban várnak. Mivel a rossz arcú, fiatal sofőr továbbra is a pékség előtt téblábolt, néhány másodpercig csodálkozva néztem rá, majd pedig udvariasan tájékoztattam a tényállásról, azért persze azt sem mulasztottam el megkérdezni tőle, nem vagyunk- e honfitársak véletlenül. Bár nem ugrottunk egymás nyakába, azért érezhetően megörültünk a különös véletlennek. A bemutatkozás során az is kiderült, hogy Irimiás Balázshoz, a zanglai palota főépítészéhez volt szerencsém. Az arcára már nem emlékeztem, meg persze a nevére sem, de a nem mindennapi projektre annál inkább. Ő volt az, aki néhány évvel ezelőtt valamelyik kereskedelmi csatornán Kőrösi Csoma Sándor zanglai szobájának felújításáról nyilatkozott. A sofőrt, aki rám várt, jól ismerte, de az később sem derült ki, miért az ő autójában kötöttem ki végül. Balázs gondosan elhelyezte a dzsip hátsó ülésén az üvegtáblákat, valamint feldobott néhány matracot a dzsip platójára, ugyanis a palota bizonyos részeinek felújítása után egy iskolát kezdtek építeni a faluban, a matracok pedig a berendezés részét képezték. Az építésznek mindig akadtak önkéntes segítői is, akik szintén Zanglában laktak. Voltak, akik csak egy hétig, de olyanok is, akik egy hónapig is tudtak maradni.
Rettenetesen kimerült, és fáradt voltam, ennek ellenére sem tudtam lehunyni a szemem az úton, még szerencse, mert sofőröm ezen a reggelen érkezett Léhből, és olyan álmos volt, hogy még az út felénél sem jártunk, máris lecsukódott a szeme vezetés közben. Amint észrevettem, jó erősen megráztam a karját, és rákiabáltam, hogy azonnal álljon meg, és tegyen valamit annak érdekében, hogy felébredjen. Megmosta az arcát, és levegőzött egy kicsit, én pedig, hogy továbbra se bízzak semmit a véletlenre, egészen Zangláig szóval tartottam.
A rossz minőségű zanskari országutakon már a kisebb távolságok leküzdéséhez is hosszabb időre volt szükség, így éppen napnyugta előtt értünk a falu határába. A palotát egy magas hegyre építették, és már messziről lehetett látni. Mivel már másnap szerettem volna részt venni a Dalai Láma tanításán, úgy döntöttem, hogy még azon az estén megnézem a palotát, és csak a falu távolabbi végén lévő nunneryt, vagy apácazárdát hagyom másnap reggelre. A palota nyitva tartásáról értelem szerűen először a sofőrt kérdeztem, mire azt mondta, hogy néha nyitva van, néha nincs, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy van egy kő a bejárata mellett, amely alatt a kulcsot őrzik. Megérzéseim azt súgták, hogy egy percig se hallgassak rá, hanem várjak addig, amíg más forrásokból is megbizonyosodhatok arról, valósat állít-e.
Gyorsan leraktam a hátizsákomat a sofőr, és családja által üzemeltetett vendégház egyik szobájában, majd szállásadóm javaslatára, abban a reményben, hogy még elcsíphetem a napnyugta utolsó pillanatait, a rövidebb úton elindultam a palota felé, amely az egyik közeli hegy tetején magasodott a falu határában. Először felkaptattam egy düledező, rozsdás drótkerítés mellett, majd egy másfél lépés széles, sebes sodrású vízzel teli, mély árok szélén bandukoltam egy ideig úgy, hogy közben kínosan figyeltem minden lépésemre. Az már csak később derült ki, hogy a falu teljes lakossága ebből fedezte a vízszükségletét. Már egész jól megközelítettem a hegyet, amikor rájöttem, hogy a mély árokban fodrozódó vízen sehol sem lehet átkelni, ráadásul még átugrani sem tudtam volna. A helyiek biztosan megtették, különben nem állították volna, hogy arra találom a palotához vezető legrövidebb utat, de én nem vállalkoztam rá. Így kényszerültem arra, hogy a falu határából nézzem végig, ahogy a palota fölött lenyugszik a nap.
Visszasétáltam az árokparton, leereszkedtem a kerítés mellett, és vacsora előtt még sétáltam egyet a faluban. Még a vendégház közelében voltam, amikor két európaira lettem figyelmes. Egy nagyon vékony, hófehér bőrű lány és egy szeplős, vörös fiú közeledett felém. Angolul szólítottam meg őket, hogy a palota nyitva tartása felől érdeklődjem. Aztán nekik is feltettem az errefelé már szokásos kérdést, hogy magyarok-e? Beletrafáltam. Budapestről érkeztek, és még vagy húsz- harminc társukkal együtt, Irimiás Balázs vezetésével, a település iskoláját csinosítgatták, pontosabban az utolsó simításokat végezték a tanári lakáson. Tőlük tudtam meg, hogy ahhoz, hogy a palotába bejusson valaki, először el kell kérni a kulcsot, melyek közül az egyiket Balázs, másikat pedig a település központjában élő zanglai király őriz. A néhány lelket számláló Zanglának még mindig van királya, sőt nem is egy, hanem rögtön kettő, ugyanis a padumi király is itt lakik, a zanglai kollégája közvetlen szomszédjában.
Balázs még Padumban intézte a Csoma szobája felújítása céljából létrehozott alapítvány ügyes-bajos dolgait, a királyt pedig nem akartam zavarni, amúgy is későre járt. Váltottam még néhány szót a két magyarral, majd visszamentem a vendégházba, ahol már várt a vacsora.
#india #eszak-india #zanskar #zangla #palota #körösicsomasandor