Mitől válhat Velence egy csapásra egzotikussá?

Velencében szinte mindig történik valami. Hol a farsangon át tartó karnevál vonzza a turisták tömegeit, hol a Velencei Filmfesztivál kapcsán érdemes a városba látogatni, hol a Velencei Regatta néven híressé vált gondola felvonulás és verseny miatt telnek meg látogatókkal a lagúnák partjai. Mindemellett említhetném a világhírű Galleria dell’Accademia és Peggy Guggenheim Gyűjteményben nyíló időszakos kiállításokat is, amelyek a képzőművészet kedvelőit csábítják a városba.  Velencének azonban még ezekre az évről évre ismétlődő eseményekre sem lenne szüksége, ahhoz, hogy turisták tömegei töltsék meg a Szent Márk teret vagy a Sóhajok-hídja és a Rialto környékét, véget nem érő sorok kígyózzanak a Campanille valamint a Dózse Palota előtt, és megtöltsék a városszerte lépten-nyomon fellelhető éttermek teraszait.

Velence sosem tartozott a kedvenceim közé, bármennyire is egyedülálló a világon megszámlálhatatlan lagúnájával. Mindig is zavart a rengeteg turista, akikkel folyamatosan tömve voltak a város utcái, a Szent Márk tér, és a körülötte lévő, könnyen elérhető látványosságok, valamint a hozzájuk kapcsolódó legendák pedig sosem mozgatták meg igazán a fantáziámat.

Velence egészen addig nem hozott lázba, amíg rá nem jöttem, hogy a városban található százharminckilenc katolikus templom legjelentősebbjeinek képzőművészeti szempontból mekkora szerepe van. A Galleria dell’Accademia-ról, a Peggy Guggenheim Gyűjteményről, a Scuola Grande di San Rocco-ról, a XV.- XVI. század legnagyobb zsenijének, Leonardo Da Vinci tevékenységét bemutató Leonardo da Vinci Múzeumról, a kisebb-nagyobb palotákban felhalmozott festményekről, szobrokról nem is beszélve. Velence a művészetkedvelők kánaánja.

Nagyjából három évvel ezelőtt, egy hazaút során néhány napos kitérőt tettünk a világszerte híres süllyedő városban, ahol módszeresen felkerestük a legjelentősebb templomokat.

Akkor lepődtem meg először, amikor megtudtam, hogy a Saint Sebastian-templomban nem csak a főhajóban és az oltáron lévő freskók nagy részét festette a mindenki által ismert Paolo Veronese, hanem a sekrestye falait valamint a mennyezetét díszítő freskók közül is neki köszönhetők a legjelentősebbek.

A Scuola Grande di San Rocco három nagytermének falára az Ószövetség és az Újszövetség legfontosabb témáit Tintoretto vitte fel ecsetjével. Santa Maria Gloriosa dei Frari-ban, Velence második legnagyobb bazilikájában található Tiziano Vecellio, azaz a reneszánsz egyik legnagyobb velencei képviselője, és Antonio Canova szobrászművész sírja, emellett Tiziano két jelentős freskója is. A tengerparton álló szebbnél szebb velencei paloták sorát lezáró Santa Maria della Salute templom pedig maga a földi Paradicsom a Tiziano kedvelők számára, de nem messze innen van egy olyan templom is, amely főhajójának mennyezetét a madridi Királyi Palota egyik legjelentősebb festője, Giovanni Battista Tiepolo hatalmas freskója díszíti.

A képzőművészeti alkotásoktól roskadozó templomok mellett érdemes említést tenni Velence rejtett látnivalóiról: a kórházról, amelynek aulája úgy néz ki, mint egy hatalmas régészeti múzeum, a temető szigetről, a szigetről, ahol a Szent Ferenc monostor áll, Murano-ról, ahol Szent Gellért maradványait őrzik, Torcellor-ról, ahol - a legenda szerint- Attila, a hun vezér trónja található, és nem utolsó sorban a gondolakészítő műhelyekről, amelyből már csak kettő maradt fenn.

De miért éppen a legnagyobb hőség idejére időzítem a velencei városnézést?

Mi tagadás, egy fiatal angol utazós vlogger egyik youtube videója, amit a turisták nélküli Velencéről forgatott, rám is hatással volt. A film készítője a koronavírus okozta válságot követően Olaszországba látogatott. A Heathrow Repülőtérről a bulgáriai Szófiába repült, ahol egy teljes éjszakát töltött a reptér előtt várakozva csak azért, hogy Rómába repülhessen, ahonnan további öt órát kellett vonatoznia Velencéig. Azt gondoltam, ha neki megérte a fáradságot, akkor nekem sem okoz gondot elvonatozni Bologna-ból - ahova eredetileg készültem -, hogy láthassam hogyan néz ki a mindenki által kedvelt város akkor, amikor csak a Velenceieké.

Mivel éppen egy hónappal később indultam, mint ő, ezért ekkor már nyilván többen voltak, mint a nyitást követő napokban június elején, de még így is meglepődtem, ami a süllyedő városban fogadott. Lépten-nyomon mást sem lehetett hallani, mint azt, ahogy a helyiek üdvözölték egymást, az üres templomok, éttermek, utcák, az unatkozó gondolások, és a hatalmas Szent Márk téren lézengő néhány ember pedig egyrészt üdítő, másrészt szívszorongató látvány volt. Az éttermi és a szállodai árak azonban rendkívül nyomottak voltak.

#Olaszország #Velence #avárosturistáknélkül

 

img_0265_m.jpg

img_0339_m.jpg

Szent Márk tér

img_0465_m.jpg

Dózse Palota

img_0473_m.jpg

Sóhajok-hídja

img_0278_m.jpg

Rialto-híd

img_0318_m.jpg

Gondolakészítő-műhely

img_0461_m.jpg

Cicik-hídja Ezen a környéken volt Velence piroslámpás negyede régen

img_0455_m.jpg

Nem kérünk az óceánjárókból