Karácsonyi történet I. rész
A karácsonyi emlékeim között kutattam, és ez a Varanasiból származó történet jutott eszembe. Fogadjátok szeretettel az első részét.
A nagy hamvasztónál, a Manikarnika ghat-nál ezen a reggelen csak néhány máglya parázslott. A Gangesz partján is lényegesen kevesebb holttest várakozott a rossz karmától való szabadulásra. Úgy tűnt, mintha december huszonnegyedikén a világnak ebben a távoli szegletében is egy kicsit más, egy kicsit nyugodtabb lett volna minden, csak én lettem egyre izgatottabb az előttem álló hosszú vonatút miatt.
A hotel felé sétálva a parton, még éppen elcsíptem, ahogy a brahminok elkezdték elfoglalni a szolgálati helyüket képező nyugágyaikat a Gangesz legszentebb ghat-ja mellett felállított színes napernyők alatt, ez után pedig még egy pillantást vetettem azokra a nőkre, és férfiakra, akik már korán reggel lelkesen tisztálkodtak a szent folyóban. Időnként megálltam azok mellett a vállalkozó szellemű turisták mellett is, akik napfelkeltére indultak imbolygó csónakjaikkal bízva abban, hogy a felkelő nap erőtlen sugarai valamilyen csoda folytán áthatolnak a tetemekkel teli folyó fölött lebegő, sűrű ködfátyolon. Még Manooval is összefutottam, aki amint meglátott, azonnal teázni hívott. Az alacsony fiú egyik ismerőse ugyanis teát árult a Gangesz partján. Ebből próbálta eltartani két kiskorú gyermekét. Egyértelmű volt, hogy nála fogyasztjuk el búcsúteánkat is. A harmincas évei elején járó, vékony, fáradt arcú nő felszerelése mindössze egy apró tűzhely, egy lábas, egy kanál, néhány üvegpohár, és egy ütött- kopott alumínium teáskanna volt. Az egész elfért egyetlen táskában. Már a második pohár teámat is legurítottam, amikor észrevettem, hogy egyetlen ásványvizes palack sincs a tűzhely körül, és azt is tudtam, hogy csapvíz sem található a közelben, így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a finom tea alapját maga a szent folyó vize képezte.
Manoo még teázás közben megígérte, hogy később elkísér arra a helyre, ahol a város riksásai várakoztak fuvarjaikra. Gyorsan kezet ráztunk, majd elindultam vissza a hotelbe a csomagjaimért. A parthoz közeli, labirintusszerű, szűk sikátorokban még csak ekkor kezdődött az élet. Ez idő tájt nyitottak a guest house-ok, ekkor kezdték el kipakolni áruikat az utcákat szegélyező aprócska boltok kereskedői, ekkor húzták fel az éttermek ablakain a rolókat, és az utcákon felhalmozódott szemetet is ezekben a kora reggeli órákban kezdték el feltakarítani.
Az utcácska, amely a hotelhez vezetett, olyan szűk volt, hogy két ember is csak bajosan fért volna el rajta. A keskeny, labirintusszerű bevezető szakaszon máris egy feladataiba merült utcaseprő állta utamat. Az előtte tornyosuló szeméthalomról tekintetem hirtelen egy kisebb zsákra siklott, melyet a serény férfi azonnal fel is emelt az egyik kezével, míg a másik kezében egy lapátot tartott. A zsák alatt apró, bársonyos bundájú, barna kiskutyák lapultak, akik olyan fiatalok voltak, hogy talán akkor nyitották ki először a szemüket. A védtelen állatok láttán a férfi hanyagul visszaengedte a zsákot a reszketeg élőlények hátára, majd belelapátolta a talicskájába a körülöttük lévő szemetet, és odébbállt.
Vészesen fogyott az idő, ezért a hotelben is csak éppen annyit időztem, míg felvettem a csomagokat, és elköszöntem Manoj-tól, a recepcióstól, akivel szintén egészen jól összebarátkoztam. A kikötőben pedig már Manoo várt volna, de mivel a fiú teljesen eltűnt a Gangesz vizén békésen ringatózó csónakok rengetegében, az egyik rosszarcú kollégája sietett a segítségemre, aki aztán el is kísért oda, ahol a riksások várakoztak, ráadásul még a viteldíjban is megegyezett helyettem az egyikükkel. A sovány, lestrapált, öreg férfi először csak 100 rúpiáért lett volna hajlandó elvinni a vasútállomásra, de egy rövid alkudozást követően ennek a felével is megelégedett.
A bizonytalan léptű riksás először csak tolta maga mellett a rozoga biciklit, és amikor kellőképpen lendületbe hozta a lestrapált szerkezetet, ő is felugrott rá. A mozgó járműről nemcsak a házakat, és az út szélén sorakozó apró üzleteket lehetett jól szemügyre venni, hanem azokat a jelentéktelennek tűnő részleteket is, amelyek egy gyalogos előtt könnyen rejtve maradnak. Már az állomáshoz vezető út elején feltűnt az úttest két oldalát szegélyező nyitott csatorna, amely az egymás mellett sorakozó, kisebb, trafikszerű üzletek pultjai alatt kanyargott több kilométer hosszan, a benne lévő szennyvíz pedig diszkréten csordogált. Még szinte el sem hagytuk a városközpontot, de máris, mintha egy ismerős hangja hasított volna bele a mindent betöltő agresszív zajba. Miközben óvatosan hátrafordultam, Manoo-t láttam magam előtt, aki a riksa után futott, és kiabált, ahogy a torkán kifért. Finoman megveregettem az idős riksás vállát, mire azonnal fékezett. Az apró fiú először elnézést kért tőlem, majd elmondta, hogy amint megtudta, hogy kerestem őt, elkezdett szaladni utánam. Búcsúzóul jó erősen megszorongattuk egymás kezét, a vezető pedig újra lendületbe hozta a gépezetet, és már gurultunk is tovább.
Riksásom fizikai kondíciója a legnagyobb jóindulattal sem volt kifogástalannak nevezhető. A hiányos fogazat, a megtört, mély ráncoktól barázdált arc, az erőtlen, legyengült, sovány test India szerte általános jellemzője volt azoknak, akik ezt a foglalkozást űzték. A feltűnően rossz bőrben lévő sofőröm leromlott fizikai állapota ellenére komolyabb halálfélelem mégis csak egyszer kerített hatalmába méghozzá egy olyan útkereszteződésben, ahol egyáltalán nem lehetett megállapítani, melyik irányból indul meg először a forgalom, így azt sem, melyik az a jármű, amelyik abban a forgalmi helyzetben elsőbbséget élvez. Nagyjából két méter magasból nekem úgy tűnt mintha mind a négy irányból egyszerre indult volna meg a tuk-tukok, és az autók végeláthatatlan sora. A kérdéses útkereszteződés már egészen közel volt a vasútállomáshoz, így az alultáplált, idős férfi ekkor már teljesen kimerült a több kilométer hosszan tartó, állhatatos pedálozásban, és csak nehezen tudott lavírozni a sebesen száguldozó háromkerekű, és négykerekű járművek között. A kétségbeejtő látvány egy elkerülhetetlen katasztrófa vízióját prognosztizálta. Elképzeltem, ahogy a nagyobb hátizsákom, és az egymásra halmozott több, kisebb csomag, azaz mintegy 35 kilogrammnyi súly, megállíthatatlan lavinaként zúdul a riksás nyakába, vagy éppen a lábánál lévő kisebb hátizsákom rakoncátlankodó vállpántja akad bele először az erőtlen férfi lábába, majd pedig a bicikli pedáljába, melynek hatására felborul a rozoga szerkezet maga alá gyűrve mindent, ami rajta van.
