Rialto

Szégyen ide, szégyen oda, az első idegenvezetős velencei utazásomból mindössze néhány tábla rémlik fel előttem. Mielőtt az idegenvezetőnk magunkra hagyott volna bennünket a több száz éves patinás épületek talapzatát nyaldosó, és a számunkra teljesen egyformának tűnő kanálisok partján, felhívta a figyelmünket arra, hogy az épületek oldalán lévő  táblák segítségével, melyeken leggyakrabban a per Rialto (Rialto-híd) vagy a per San Marco (Szent Márk tér) szavak szerepeltek, eljuthatunk a város legfontosabb látványosságaihoz úgy, hogy közben nagy valószínűséggel egyszer sem tévedünk el. 

Mivel mindig mindennek a pozitív oldalát próbálom nézni, ezért Velencéből sem tértem haza rossz szájízzel annak idején, sőt. Megállapítottam, hogy ennyi pénzért pusztán ennyi fért bele, és ha túl sokat nem is, de egy valamit mindenképp megtudtam: ide legalább még egyszer mindenképp érdemes visszajönni.

Igaz, hogy nagyjából tíz évet halogattam a következő velencei utamat, de jobb később, mint soha. Ekkor már még érettebb fejjel jártam végig a kiismerhetetlen rendszert képező kanálisok partján lévő látványosságokat, olvasmányaimnak köszönhetően pedig olyan gyöngyszemeket is felkutattam, amelyek túlmutattak a Szent Márk tér végén csoportosuló kötelező látnivalókon.  Először is egytől egyig felkerestem azokat a templomokat, amelyekben a híres reneszánsz triász (Tiziano Vecellio, Jacopo Tintoretto és Paolo Veronese) munkái láthatók, de volt időm arra is, hogy alaposan végignézzem a világhírű Galleria dell’ Accademia gyűjteményét. Szemezgettem a csatornák partján egyensúlyozó több száz éves palotákból, felkerestem a város híres szülötteinek örök nyughelyét, ellátogattam olyan fogadalmi templomokba, melyeket a velenceiek a pestis felett aratott győzelemért emeltettek hálából. Nem utolsó sorban pedig megpróbáltam az emlékezetembe vésni néhányat a Scuola Grande di San Rocco-ban található különleges hangulatú bibliai témájú festményekből. Mi tagadás, egy-egy időigényesebb kiállítást követően sokszor már alig vártam, hogy megpihenhessek valamelyik kávézó teraszán, és elkortyolgassak egy-egy cappuccino-t, kávét, vagy esetleg megegyek egy fagylaltot, és talán mondanom sem kell, hogy az olasz konyha remekeit sem hagytam volna ki semmi pénzért.

Ez alkalommal Velence úgy megbabonázott, hogy úgy éreztem, ide még egyszer muszáj visszatérnem. Néhány éven belül vissza is mentem még kétszer. Először a karnevál idejére időzítettem az utazást, másodszor pedig a világjárvány első szünetében látogattam el ide közvetlenül azután, hogy Olaszország megnyitotta kapuit a külföldi turisták előtt. Bár ekkor már szabadon lehetett mozogni, mégis csak néhány kalandvágyó francia és német turista lézengett a kanálisok partján rajtam kívül. Ennek köszönhetően saját szememmel láthattam, milyen az, amikor az utcák és a terek csak a velenceieké.

Szent Márk tér este

Velence legnépszerűbb látnivalói a Canal Grande felől

Az V. században a velencei lagúnák közelében élő városok lakói először a gótok, majd a hunok elől menekülve a száztizennyolc kisebb-nagyobb Adria-tengeri sziget valamelyikén találtak menedéket. Az első telepesek halászok és földművesek voltak. 452-ben, az itáliai városokba betörő hunok a tehetősebb réteghez tartozókat (nemesek, kereskedők) is arra kényszerítették, hogy elhagyják otthonaikat és a Velence közeli nagyobb szigetekre vándoroljanak. Az új lakók, védelmük érdekében, később egyre szorosabb politikai szövetségre léptek egymással.

Miután a barbárok elől menekülő bevándorlók még a legapróbb szigetet is úgy benépesítették, hogy szinte egy talpalatnyi hely sem maradt, a tenger felé kezdtek terjeszkedni. A nyílt tenger és a szárazföld közé ékelődő lagúnák szabdalta földrész egy alacsony vízállású terület, melyen gyerekjáték volt alkalmazni azt a technológiát, amelyet már a Római Birodalomban is használtak. A tengerfenék szilárd rétegeibe, hosszú, hegyes fa cölöpöket vertek le. Így teremtették meg a stabil alapot azon a területen, ahova később a házaikat építették. Négyzetméterenként nagyjából nyolc-tíz cölöpöt helyeztek el. Mivel az iszap belsejébe nem jut oxigén, ezért a tölgyfából és vörösfenyőből készült cölöpök nem korhadnak el. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a biztos alap megteremtése okozta a legnagyobb fejtörést ezen az ingoványos terülten, nagyot tévedünk. Az alap létrehozása ugyanis csak egy volt a sok közül, amire a telepeseknek figyelmet kellett  fordítani. Emellett az is fontos volt, hogy a falakhoz olyan követ válasszanak, ami nem veszi fel a vizet, ráadásul az  épületek szabad mozgását is biztosítani kellett az ingoványos talajon. Ennek érdekében a téglákat mésszel ragasztották egymáshoz, mert a mészhabarcs rugalmas marad.

A telepesek vízzel körülvett új lakhelye megközelíthetetlen volt korábbi kereskedelmi partnereik számára, ezért fel kellett hagyniuk azzal a tevékenységgel, amiből korábban a megélhetésük származott, azaz a kereskedelemmel. Annak érdekében, hogy újra bekapcsolódhassanak a kereskedelembe,  hajókat kezdtek gyártani. A Római Birodalom felbomlása után igyekeztek közelebb kerülni Bizánchoz, amely nemcsak kitűnő kereskedelmi partnernek bizonyult, hanem védelmi szerepet is betöltött a szigetek lakóinak  életében, ezáltal azonban Bizánc hatalma alá kerültek.

A Dózsepalota

A dózsék a Velencei Köztársaság legmagasabb rangú, élethossziglan választott állami tisztségviselői voltak, teljhatalomra azonban sosem tehettek szert és a hivatalukat sem örökíthették. A IX. századtól tartó uralmuk 1797-ben ért véget. 

A jelenleg látható dózsepalotát 1340-ben kezdték el építeni, elsőként a vízparti szárny készült el 1365-re. A palota belső díszítésében évszázadokon keresztül több tucat művész dolgozott.  Az épületben látható szépművészeti alkotások közül a nagyteremben a dózse trónja fölött található az egyik legjelentősebb, amely nem más, mint Jacopo Tintoretto Paradicsom című festménye, amely a világ  legnagyobb méretű vásznainak egyike. 

Szent Márk-székesegyház

A Szent Márk-székesegyházat  már  a XI. században elkezdték építeni és egészen 1797-ig, a Velencei Köztársaság bukásáig be sem fejezték. Az erőteljes bizánci hatást tükröző bazilika a konstantinápolyi Hagia Sophia-templom mintájára épült. Ennek megfelelően több mint négyezer négyzetméteres mozaikborítását is Bizáncból hívott mesterek kezdték el a XII. században. Érdekessége, hogy a XVI. században a legnevesebb velencei művészek úgy, mint Tiziano, Veronese, Tintoretto, Lotto, Bassano készítették azokat a rajzokat, amelyeket a mozaikkészítő mesterek használtak fel  a székesegyház díszítése során.

Ez a hely nemcsak azért jelentős, mert itt őrzik Szent Márk földi maradványait, hanem azért is, mert a Velencei Köztársaság bukása előtt a templomban mutatták be a lakosságnak a megválasztott dózsét, de itt fogadták a pápákat, a külföldi követeket és uralkodókat is. A hajóskapitányok indulás előtt ebben a templomban tettek esküt, és idehozták a hajójuk zászlaját, hogy áldást kérjenek rá. A templomban állították ki az ellenségtől zsákmányolt zászlókat is, sőt itt gyülekeztek indulás előtt a negyedik keresztes hadjárat résztvevői.

A Sóhajok hídja

Ez a nyolc méter hosszú hidacska köti össze a dózsepalotát a börtönnel. Turisták milliói csodálják minden évben pusztán azért, mert a legenda szerint, amikor a dózsepalotában ítélkező bíróságról átkísérték a rabokat a börtönbe, utoljára, itt még sóhajtottak egyet. A híd romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. Bár neki valamint Victor Hugónak köszönhetően sok rémtörténet kering a hídról, Velence igazságszolgáltatása a kor börtönviszonyaihoz képest humánusnak számított, ugyanis itt szüntették meg a kínzásokat először a világon.

Szent György-templom a Szent György-szigeten

Alig több mint ezer évvel ezelőtt a későbbi Szent Gellért püspökünk  ebben a Szent György-szigeti Bencés-rendi monostorban készült a szerzetesi életre. Imre herceg nevelője Magyarországra érkezése előtt öt évet töltött a Szent György-templomhoz tartozó kolostorban. A templom jobb oldalhajójának végében még az emléktábláját is megtaláljuk. 

Ebben a dózsepalotával átellenben lévő, a Szent Márk öböl túlsó partján álló templomban Tintoretto két hatalmas vászna látható, elhelyezkedésének köszönhetően pedig harangtornyából nyílik a legszebb kilátás a városra.

Campanile

A Szent Márk-székesegyházzal szemben lévő közel száz méter magas harangtorony tetejét Gabriel arkangyal szobra díszíti. Amikor még közvetlenül a vízparton állt, őrtoronynak használták. A földrengésektől, viharoktól sújtott épületet folyamatosan javítgatták, egészen addig, amíg 1902-ben teljesen összeomlott. A jelenleg is látható harangtorony ünnepélyes felavatására 1912-ben került sor.  

Santa Maria della Salute

Ez a kerengőkkel és kápolnákkal körbevett nyolcszögletű barokk templom zárja le a Canal Grande partján lévő palotasort. Velence öt fogadalmi temploma közül ez az egyik, amit a pestisjárvány után emeltetett a Velencei Köztársaság szenátusa.

Egyes források szerint arra a területre, ahol a templom épült 110700 cölöpöt vertek le a tengerfenékbe, hogy megerősítsék azt. Az ötvennégy év alatt készült templomot jórészt Tiziano képek díszítik.

Ünnepélyes felszentelése, azaz XVII. század vége óta pusztán állagmegóvó munkálatokat végeznek rajta, ennek köszönhetően teljesen megőrizte egységes barokk stílusát.

Giovanni Bellini: Madonna a Gyermekkel Bari Szent Miklós, Szent Péter, Szent Benedek és Szent Márk társaságában

A bazilika kórusa

Tiziano Mária mennybevétele című képe a Santa Maria Gloriosa dei Frari-bazilika oltárán

Szent Sebestyén-templom

A Szent Sebestyén-templom az egyik a Velencében található öt fogadalmi templom közül, melyet a pestis elleni küzdelem szentjének, Szent Sebestyénnek ajánlottak.

A latin kereszt alapú templom a XVI. század közepére érte el jelenlegi kiterjedését. Az épület alapját egy Szűz Máriának ajánlott templom képezi, melyet átalakítottak és átkereszteltek. A reneszánsz triász harmadik legjelentősebb alakja, Paolo Veronese mintegy tizenöt évet töltött falainak díszítésével. Munkái a mennyezetet, az oltárt, a kupolát, az oldalhajót, a kórust és a sekrestyét egyaránt díszítik.Végső nyughelye is itt található, méghozzá a szentély bal oldalán. 

A gazdagon díszített templomban Veronese munkái mellett Tiziano és Tintoretto művei is megtalálhatók.

Tintoretto Kivonulás Egyiptomból című képe a Scuola Grande di San Rocco földszinti termének falán

Tintoretto 1564-ben kapott megbízást a Scuola Grande di San Rocco két szintes épületének kifestésére. Az épületet díszítő ötvennégy képet a reneszánsz mester fia és tanítványai segítségével huszonhárom év alatt készítette el. 

Míg az alsó szinten található terem a Szűz Mária és Jézus életével kapcsolatos képeknek ad otthont, addig a felső szinten lévő freskókon az Ószövetségi és Újszövetségi eseményeket örökítették meg a bűnbe eséstől egészen a megváltásig. 

Gondolások a Canal Grande-n

Végül  pedig essen szó arról, ami nélkül Velence talán nem is lenne Velence.

Már a velencei telepesek mindennapjait is a víz határozta meg. Velence lakói nemcsak a palotáik, templomaik és lakóházaik építésekor voltak találékonyak, hanem akkor is, amikor hajóikat tervezték. Több mint ezer évvel ezelőtt építették azt a hajótípust, amely könnyedén siklik a csatornák felszínén, a gondolát. A karcsú hajótest alsó része lapos. Formáját úgy alakították ki, hogy még a legkeskenyebb szakaszokon is kormányozható legyen.

Gondola készítő műhely a Rio San Trovaso-n

A gondolások külön „kasztot” alkotnak Velencében, és létszámuk kevesebb, mint ötszáz fő. Egymás között gyakran a venéd dialektust használják, melyet a nyelvészek az olasztól független, újlatin nyelvnek tartanak.
Gondolásként kizárólag velenceiek dolgozhatnak. Csak ők kaphatják meg a gondola irányításához szükséges engedélyeket. Tíz év alatt sajátítják el a szakmát. A gondolás vizsga egyik fő eleme a tájékozódás, ami a százötven órás elméleti képzés része. Mivel nincs utca alapú házszámozás, ezért rendkívül fontos, hogy a gondolás jól tudjon tájékozódni.
A nagyobb javításokhoz a gondolát dokkba kell szállítani, azonban ezekből ma már csak kettő működik Velencében. Az egyik a Rio San Trovaso-n található. A gondola alig százötven éve nyerte el ma is használatos, karcsú, alig 140 cm széles alakját. Elkészítéséhez nyolcféle fafajtát használnak, amely akár húsz éves állandó használatra is alkalmassá teszi a kézi munkával összeállított csónakot. Egy jármű 280 darabból áll. Fa alkatrészeit először érlelik, majd tűzön meghajlítják, ezt követően ácsolják, végül pedig több rétegben lakkot visznek fel rá. Az aprólékos munkának köszönhetően két évig tart, mire elkészül egy gondola.