Santorini a kék kupolás, fehérre meszelt templomok szigete, az egykori Atlantisz örököse.

Santorini és az egykori Atlantisz

Talán nincs olyan ember a földön, aki ne hallott volna a mítosz és a valóság határmezsgyéjén mozgó Atlantiszról, és a névvel szorosan egybefonódó híres görög filozófusról, Platónról, aki a Timaiosz és Kritiasz című műveiben Atlantisz mítoszát a valóság szférájába emelte át. A nagy és csodálatraméltó állam szigetek és szárazföldek ura volt. A civilizációs fölénnyel rendelkező Atlantisz tíz nagyvárosa közül a Kritiaszban Platón kettőről ír részletesen: Métropolisz-ról, és Basziliké Politeiá-ról. Platón leírása alapján az előbbit Santorini-vel, az utóbbit Krétával azonosítják. A görög régészek ugyan vitatkoznak azon, hogy Santorini, vagy Kréta volt- e az egykori Atlantisz, egy dologban azonban egyetértettek: az ősi civilizációt egy vulkán tüntette el a föld felszínéről Kr.e. 1500-ban. A tűzhányó kitörésének tetőpontján a sziget központi és nyugati része leszakadt létrehozva a világ legnagyobb kalderáját. Mintegy 83,5 km2 süllyedt 300-400 méter mélyre a tengerbe. A szigetnek mindössze három része maradt a tengerszint fölött: egy nagyobb, sarló formájú az egykori sziget keleti oldalán, és két kisebb a nyugati oldalon: Therasia és Aspronosi.

A templomok kupolája mögött a távolban az egykori Santorini két nyugati maradványa, Therasia és Aspronosi látható

Felvetődhet bennünk a kérdés,akkor mégis hogyan keletkezett a másik két közeli sziget, Palea Kameni, és Nea Kameni?

Az első nagyobb kitörést Kr.e. 197-ben egy másik kitörés követte, amelynek lávájából keletkezett a Palea Kameni-sziget. Néhány száz évvel később újabb kitörés következett, amely egy másik szigetet hozott létre, azonban ez szorosan illeszkedett az elsőhöz.

A XVI. századi aktivitások a Nea Kameni-szigetet hozták létre, melyhez 1866-ban két újabb kitüremkedés kapcsolódott. A XX. században többször is aktív volt a vulkán, az így létrejött lávatömeg ismét a Nea Kameni-sziget kiterjedését növelte. A tűzhányó kráteréből ma is forró gőz és kénes gázok szivárognak. A magma központja feltehetőleg 1000 méter mélyen van a tenger szintje alatt.

 Fira

Santorini felfedezését érdemes Fira-ban kezdeni.

A sziget középső részén fekvő fővárost leginkább egy az ég és a tenger között lebegő hófehér sasfészekhez hasonlítják. A kikötőjétől a városközpontba libegővel, esetleg gyalog lehet feljutni. Ez eseteben mintegy 587 lépcsőfokot kell megmásznunk.

Fira látnivalói között első helyen szerepel a Régészeti Múzeum, és az Ősi Théra Múzeum, a templomok közül pedig a Keresztelő Szent János-templom a legjelentősebb, de persze mindegyik megér egy misét…

Fira

Firostefani

Még szinte el sem hagyjuk Firát, máris egy hangulatos falucskában, a fővárossal szinte egybeépült Firostefani-ban találjuk magunkat. A két település között máris egy népszerű látnivalóra akadunk, amely nem más, mint a Fira három harangjaként (Three bells of Fira) emlegetett Áldott Szűz Mária-templom.

Fira három harangja

Táblákon jelölték, hogyan lehet megközelíteni.

Ha már itt járunk, nézzük meg az Agios Nikolaos- kolostort is (Monastery of Agios Nikolaos). A szigeten lévő két kolostor közül ez az egyik, ráadásul női zárda működött benne.

Firostefani, Agios Nikolaos-kolostor

Imerovigli

Elkerülhetetlen település, ha Firostefani-ból észak felé vesszük az irányt. A kaldera legmagasabban fekvő lakott területe. Helyzeténél fogva lélegzetelállító a kilátás a tengerre.

Innen kijelölt ösvényen közelíthető meg a település fő látnivalója, a Skaros- szikla, rajta egy XIII. században épült velencei erőddel. Az erődnek köszönhetően ebben az időben egyre többen telepedtek le Skaros-ban, így hamar a sziget fővárosává nőtte ki magát. A vulkánkitörések, és az egyre gyakoribbá váló földrengések azonban teljesen elnéptelenítették.

Skaros-szikla, velencei erőddel

Oia

Imerovigli-től néhány km-re, északra található. Ez az egyetlen olyan település, amelyet szavakkal nehéz leírni. Apró templomok, szélmalmok, zegzugos utcácskák, a szikla oldalára épített butikhotelek kisebb-nagyobb úszómedencéi határozzák meg az apró település jellegét.

Oia zegzugos utcácskái

Oia butikhotelek tömege a szikla kaldera felőli oldalán

Bár viszonylag gyorsan bejárható, ahhoz hogy ne maradjunk le egyetlen apró részletéről sem, érdemes elidőznünk néhány órát.

Oia

A képeslapra illő helyszínek sokasága közül azonban mégis kiemelnék néhányat. Az egyik, amelyet még a velenceiek építettek az 1400-as években, és amely egyben a legnépszerűbb naplemente helyszín is Oia-ban, az Agios Nikolaos-erőd, ismertebb nevén az Oia-kastély (Oia Castle).De érdemes közelről megnézni az Anastasi-templomot, valamint a St. Spirydon-templomot, amelyek nemes egyszerűséggel csak Santorini három kupolájaként (Three domes of Santorini) emlegetnek.

Santorini három kupolája

Oia szélmalmai

Oia naplemente

Oia éjszaka

Oia-ban járva nem szabad megfeledkezni az Amoudi-öbölről  (Amoudi Bay) sem. A frissen fogott halakból és tenger gyümölcseit felszolgáló éttermeiről híres. Ha még nem fáradtunk el a sok gyaloglásban, akkor egy sziklába vájt ösvényen ereszkedjünk le Oia-ból, mindössze negyed óra innen. Ha már unjuk a gyaloglást, autóval is megközelíthetjük.

Oia, Amoudi-öböl

Ha azt is szeretnéd tudni,

- miért a régészet kedvelők paradicsoma a sziget,

- mi mindent érdemes még megnézni,

- miért olyan különleges a sziget bora,

- melyik borkóstolón érdemes részt venni, és miért,

- hogyan lehet közlekedni autó nélkül a szigeten,

- mikor utazzunk Santorini-re,

- mennyi pénzt vigyünk magunkkal,

- hol érdemes megszállni,

- mi az, amit feltétlenül érdemes megnézni, ha csak néhány napunk van Santorini-n,

- érdemes-e egy hétre, vagy hosszabb időre menni Santorini-re,

-milyen programokon vegyünk részt feltétlenül,

- melyek a sziget legnépszerűbb strandjai,

- hogyan lehet több száz eurót spórolni egyszerűen egy santorini utazás során,

akkor

másold be az alábbi linket a böngészőbe, és a leggyakrabban használt e-mail címeddel iratkozz fel a hírlevelemre!

https://listamester.hu/forms/fe/7/2/1/arch/230915_7214.html

2023 május 29-én 70 éve, hogy az első két ember, az új-zélandi származású méhész, Sir Edmund Hillary és a nepáli sherpa népcsoportba tartozó teherhordója, Tenzing Norgay feljutott a világ legmagasabb hegyének, a 8848 méter magas Mount Everest-nek a csúcsára. 2023 április elején én is útnak indultam nőként, egyedül, immár második alkalommal.

A Mount Everest, a Lhotse és a Nuptse az 5550 méter magas Kala Patthar-hegy csúcsáról

 Célom ezúttal is az volt, hogy túravezető, hordár, és túratárs nélkül, teljesen egyedül jussak el az 5364 méter magasan fekvő Mount Everest alaptáborhoz, az 5550 méter magas Kala Pathar-hegyre, és az 5364 méter magas Gokyo- hegyre úgy, hogy közben átvágok három, nagyjából 5400 méter magas hágón is. Míg előző gyalogtúrám során ugyanazt az útvonalat szerettem volna bejárni, amelyen a hegymászók ( Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay is) jártak az 1950-es években, addig ez alkalommal az ötezer méter fölötti látnivalókra és a hágókra koncentráltam. Mindemellett maradt arra is időm, hogy elgyalogoljak a Nepál és Tibet határán magasodó Cho Oyu lábához, és az Ama Dablam alaptáborba is.

Az 5364 méter magasan fekvő Mount Everest alaptábor ikonikus köve az alaptábor bejáratánál

A Mount Everest alaptábor színes sátrai a Khumbu gleccseren

A Mount Everest-en eltűnt sherpák, hegymászók emlékhelye a Mount Everest alaptábor felé vezető úton

Scott Fischer amerikai hegymászó emléke, akit a Mount Everest csúcsáról lefelé viharba keveredett

Az 5400 méter magasan fekvő Cho La hágó egy lankásabb szakasza

A gleccseren átvezető keskeny úton sem jobbra, sem balra nem szabad lépni, nehogy elsüllyedjünk a vastag hóban

Az örök hó birodalma, a Cho La hágó gleccseren átívelő szakasza

A 4800 méter magasan fekvő Gokyo-tó

Gokyo-tó "kicsit"mgasabbról...

A Mount Everest és a Nuptse a Gokyo-hegy csúcsáról, 5364 méter magasból 

Példámon keresztül szerettem volna megmutatni, hogyan boldogul egy átlagos képességekkel rendelkező nő hosszabb ideig szélsőséges körülmények között, úgy hogy közben kizárólag egyedül kell megbirkóznia a viszontagságos időjárással, az alacsony légnyomással, az oxigénhiányos levegővel, és a betegségekkel.

Aki szeretne ezen a környéken gyalogtúrázni, annak általában minden évben kétszer két hónap kínálkozik erre: április és május, valamint október és november. Ilyenkor a legjobbak a látási viszonyok, és ilyenkor a legkevesebb a csapadék. Az idei április vége, és a május azonban más volt, ugyanis elmaradt a tél. Ennek megfelelően sokat volt -6-12 fok között a hőmérséklet, ködös volt az idő, sokat fújt a szél, és esett a hó. Még májusban is! 4000 méterrel a tenger szintje fölött egyik pillanatról a másikra lett napos időből először sűrű köd, majd szakadó hóesés. Ilyenkor nemcsak a hirtelen megváltozott időjárással kellett küzdeni, hanem a rendkívül rossz látási viszonyokkal is, amelyek a tájékozódást nehezítették. 

Ha téged is érdekel,

- hogyan lehet felkészülni egy ilyen túrára

- hogyan lehet egyedül kivitelezni

- milyen költségekkel kell számolni

- melyek voltak azok a tényezők, amelyek döntésekre kényszerítettek

- mi a motivációja egy ilyen gyalogtúrának

- melyek voltak a legnehezebb szakaszai

- milyen veszély leselkedik a magányos túrázóra,

vagy csak egyszerűen kíváncsi vagy a gyalogtúra legapróbb részleteire, akkor

másold be az alábbi linket a böngésződbe, és iratkozz fel a hírlevelemre!

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html

Ez az alig 125 000 lakossal rendelkező város megannyi látnivalót rejt, és elfoglaltságot kínál. Harmincegy egyetemi kollégiuma, huszonöt hídja, hat ingyenesen látogatható múzeuma van, és akkor a botanikus kertről, a templomokról, és a pub-jairól már nem is beszélek.

Csónakázás ( azaz punting) a Cam folyón

Az ide látogatók többsége mindenekelőtt talán a rúddal hajtott csónakokat (angolul punting) próbálja ki a Cam folyón, majd pedig a folyó partjára épült egyetemi kollégiumokat járja végig mialatt titkon reménykednek abban, hogy a falaik között sétálva egy kicsit ők maguk is átélhetik azoknak a világszerte ismertté vált géniuszoknak a mindennapjait, akik a különböző kollégiumok padjaiból kerültek ki. Én azonban rendhagyó leszek, és azt javaslom, hogy inkább egy pub-ban kezdje mindenki a város felfedezését, különösen akkor, ha  olyan elviselhetetlen a hőség, mint az elmúlt hetekben volt.

The Eagle, Cambridge második legrégebbi pub-ja, amely nagyjából 350 éve szolgálja ki a vendégeket

A város második legrégebbi pubja 1667 óta működik, és az elmúlt több mint 350 év alatt szinte mit sem veszített népszerűségéből.

Világháborús graffiti ma is jól látható a plafonon

A II. Világháború alatt a Királyi Légierő tagjai rendszeresen itt engedték ki a gőzt néhány ital és bajtársaik társaságában. Egy alkalommal valamelyikük felállt az egyik asztal tetejére, és az osztaga számát beleégette a plafonba. Hamarosan mások is követték a példáját: nevüket, és az osztaguk számát petróleum, és rúzs felhasználásával a plafonra, valamint a falakra égették. Így keletkezett az a különleges graffiti, amelyet a ma is láthatunk.

Francis Crick és James Watson törzshelye mögötti táblácska a The Eagle-ben

De van itt valami más is, ami miatt feltétlenül érdemes elfogyasztani egy pint-tal, ha már úgyis erre járunk. A Cambridge-i Egyetem Cavendish Laboratóriumának dolgozói is rendszeresen itt szoktak ebédelni. 1953 február 28-án sem volt ez másként, amikor a laboratórium két kutatója, Francis Crick és James Watson felálltak a pub-ban lévő törzshelyükről és bejelentették, hogy rájöttek az élet titkára. Ők voltak az elsők, akik kutatásaikkal bebizonyították, hogy a dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS, olyan szerves molekulákból épül fel, amely genetikai információkat tárol magában, azaz a DNS nem más, mint maga az örökítőanyag. Képzeljük csak el ezt a pillanatot.

A bejelentés tényéről két kis tábla tanúskodik, amelyet a két tudós törzsasztala mögötti falon helyeztek el.

Eagle's DNA, érdemes kipróbálni a világhírű felfedezésről elnevezett sört is

És ha már itt vagyunk, miért ne próbálnánk ki a híres fish and chips-et is a sörhöz?

De akinek még ez sem lenne elég, annak van itt még valami. Nagyjából háromszáz évvel ezelőtt tűz ütött ki a helyen, három kisgyermek az emeleten ragadt, mert nem tudták kinyitni az ablakot. A szörnyű tűz a halálukat okozta. A helyiek úgy tartják, hogy a gyerekek szelleme azóta is itt kísért, különösen akkor érezni ezt, amikor véletlenül valaki becsukja a sörkert fölött az emeleten az összes ablakot. Egyesek szerint ezek közül legalább egyet a tűz óta folyamatosan nyitva kell tartani, mert ha valaki megfeledkezik róla, akkor különös fojtogató érzés lesz úrrá a pub vendégein...

A szellemekről még a pub bejárata közelében található tábla is említést tesz

A megannyi szimbólummal rendelkező Corpus Clock

The Eagle-től alig néhány lépésre egy újabb érdekessége botlunk. Egy különleges órába, amelynek nemcsak, hogy mutatói nincsenek, hanem még különböző trükköket is csinál miközben múlik az idő. Az óramutatók helyét ledfény jelzi, melynek mozgása teljesen eltér az óramutató járásától: olykor előre, hátra pörög, aztán megáll, majd hirtelen felgyorsul. Így szimbolizálva azt, hogy az idő relatív: néha egyetlen perc is az örökkévalóságnak tűnik, máskor pedig órák repülnek el úgy, hogy észre sem vesszük.   Az óramű tetején lomhán mozgó hatalmas scarabeus is szimbolikus jelentéssel bír. Percenként nyitogatja szájszervét, így szimbolizálva azt, hogy az elfogyasztott/ elhasznált idő sosem tér vissza. Sokaknak elkerüli a figyelmét az óra alatti kőbe vésett latin szöveg, amely a következő: "mundus transit et concupiscentia eius", azaz "a világ és a vágyak mulandók"

Annak ellenére, hogy ez a különleges szerkezet az idő múlást legkevésbé sem szokványos módon jelzi, mégis a világ második legpontosabb órájaként tartják számon.  2008-ban került erre a helyre, .... készítette, és Stephen Hawking avatta fel.

A következő cikkben pedig a legrégebbi kollégiumokról fogok írni.

Ha szeretnéd tudni, hogyan juthatsz el legolcsóbban Cambridge-be, mennyeibe kerülnek a belépők, melyek azok a látnivalók, amelyeket ingyenesen lehet látogatni, mennyiért ihatsz egy-egy pint-tal, hol lehet elfogadható áron enni, akkor másold be az alábbi linket a böngészőbe és iratkozz fel a hírlevelemre!

https://listamester.hu/forms/fe/9/2/0/9202.html

Délelőtt elvonatoztunk Monopoli-ba, és miután otthagytuk a cuccainkat a lefoglalt szálláson, megreggeliztünk. Ezúttal egy olyan kisboltot választottunk, ahol a csemegepultban található hozzávalókból a szemünk láttára készítették el a szendvicseket. Monopoli-ból Polignano a Mare felé vettük az irányt, ami mindössze öt percre volt innen vonattal. A nap nagy résztét itt töltöttük, este pedig Monopoli-t fedeztük fel. Mivel az összes templom nyitva volt még sötétedés után is, így nem lett volna érdemes korábban kezdeni. A városnézést követően pedig olyan sokáig válogattunk a zsúfoltabbnál zsúfoltabb éttermek között, míg végül úgy döntöttünk, hogy inkább otthon harapunk valamit.

Polignano a Mare hangulatos strandja a városközpontban

Az egykor népszerű barlag hotel és étterem Polignano a Mare-ben

Sziklás, üreges tengerpart

Polignano a Mare hangulatos utcái

Monopoli

A város legfontosabb látnivalói között szerepel az az V. Károly által építtetett ötszögletű erőd az ezernégyszázas évekből, amely eredetileg katonatisztek rezidenciája volt, később börtön lett, napjainkban pedig kiállításoknak és konferenciáknak ad helyet.

Monopoli zegzugos sikátorai, amelyek kísértetiesen hasonlítanak Polignano a Mare utcácskáira

Monopoli katedrálisát ( Basilica of the Madonna della Madia) a XII. század elején kezdték építeni, de mivel nem állt rendelkezésre elegendő gerenda az építkezéshez, a tető befejezetlen maradt. Egy napon azonban csoda történt. A tenger egy hajót sodort a partra, rajta egy Szűz Mária ikonnal.  Ennek köszönhetően a hajó faanyagából be tudták fejezni a katedrális tetejét. Néhány száz évvel később azonban a csodát számos balszerencse követte. A katedrális négy haragtornya közül három az 1528-as ostromban sérült meg, 1686-ban pedig az utolsó torony is összeomlott maga alá temetve negyven embert.

Basilica of the Madonna della Madia

Basilica of the Madonna della Madia oltára

Bár a XVII. században épült Chiesa di Santa Maria del Suffragio detta del Purgatorio közel sem olyan díszes, mint a mellette álló katedrális, mégis nagy jelentőséggel bír, ugyanis egyike a Dél-Olaszországban épült ú. n. „purgatórium” templomoknak. Létrejöttük a reformáció terjedésének köszönhető. A katolikusok a reformáció megjelenése után is fontosnak tartották a bűnbánatot, ennek érdekében „purgatórium” templomokat építettek, melyek leginkább díszítésükben térnek el a többi katolikus templomtól. Ezeket, ahogy a nevük is utal rá,  purgatóriumbeli  jelenetekkel díszítettek. A Monopoliban található templomnak nemcsak a bejárata koponyákkal teli, hanem a rézből készült ajtaján is csontvázak láthatók, ráadásul a főhajóba sem léphetünk be anélkül, hogy a szemünk ne akadna meg az előcsarnok falain lévő purgatóriumi jeleneteken. A monopoli templom fenntartói azonban még ennél is továbbmentek, és a XVIII.-XIX. században még néhány helyi lakos múmiáját is elhelyezték a purgatóriumi jelenetek alatt az előcsarnokban. Az, hogy az elénk táruló látványról kinek jut eszébe a bűnbánat fontossága, már más kérdés. 

Santa Maria del Suffragio detta del Purgatorio-templom előcsarnokának mennyezete

A templom előcsarnokának "őrei",  Monopoli  mumifikálódott lakosai

Fájó szívvel hagytuk ott ezt a hangulatos várost, de muszáj volt visszamenni Bari-ba. Indulás előtt itt szerettük volna elkölteni az utolsó ebédet. Mivel éppen szieszta idején érkeztünk, csak néhány turistásabb hely volt nyitva. Egy ekkora hiba azonban még a legalaposabban megszervezett túrába is belefért volna.

Szent Miklós-templom, Bari

Ez a templom az egyik legfontosabb állomása az általunk is ismert Szent Miklós legendájának,  azonban ez a téma sokkal izgalmasabb annál, mint hogy néhány szóban összefoglaljam, ezért erről már csak azoknak fogok írni, akik feliratkoznak a hírlevelemre.

Ha szeretnél még több úti beszámolót olvasni, vagy te is szívesebben utaznál egyénileg, mint csoportosan, de fogalmad sincs arról, hogyan kezdd el egy-egy út megszervezését, akkor másold be az alábbi linket a böngészőbe, és iratkozz fel a hírlevelemre, hogy neked is küldhessek  ezzel kapcsolatban hasznos információkat.

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html

Bari és Alberobello között nagyon jó a közlekedés, csak az volt a baj, hogy nem lehetett végig vonattal menni, hanem Putignano-ban buszra kellett szállni. Ezzel a nem elhanyagolható részlettel mi is már csak a vasútállomáson szembesültünk, de szerencsénkre a busz bevárta a vonatot.

Bari-ból Matera-ba mentünk egy kora reggeli busszal. Azért a buszozást választottuk, mert ekkor még nem tudtuk, hogy a két település között vonatok is járnak, ráadásul a vonatjegy fele annyiba került volna, mint a buszjegy. Vonattal egy út öt euro, míg busszal tíz. Bármelyiket is választjuk, valamivel több, mint egy óra az út. A busz a matéra-i vasútállomás előtt tett ki minket, innen pedig gyalog mentünk az óvárosba. Szó szerint leesett az állunk, amikor a modern város közepén húzódó szurdokvölgyben megpillantottuk a régi települést. Ahogy korábban erről a különleges helyről készült fotókat nézegettem mindenképp az „ezt látni kell” lista valamelyik dobogós helyére soroltam volna, azonban a fotók alapján inkább egy hangulatos, dombra épült, takaros települést képzeltem el. Matera-t azonban nem dombra, hanem völgybe építették, pontosabban vájták. Az itt található nyomorúságos életterek pedig valójában nem is lakások, hanem sokkal inkább barlangok voltak. A barlanglakások rengeteg embernek adtak otthont, ahol víz és áram nélkül, az alapvető higiéniás feltételeket teljesen mellőzve generációk tengették az életüket. Ennek köszönhetően a 8000 éve lakott Matera Olaszország egyik legnagyobb nyomornegyedévé vált. A II. Világháború idején a malária oly mértékben pusztított ezen a helyen, hogy a gyermekek 40 %-a meghalt. A tarthatatlan helyzetre válaszul az olasz kormány a nyomornegyed mellé közművesített házakat építtetett, és ide kényszerítette a barlangokban élőket. Az elnéptelenített barlangokat csak az 1980-as években kezdték el felújítgatni, melyekben később éttermeket, hoteleket, vendégházakat alakítottak ki. A sors fintora, hogy az ország egyik legnagyobb nyomornegyedét ma évente 400 000 turista látogatja. 

Matera, Olaszország egykori legnagyobb nyomornegyede

Először hosszasan bolyongtunk a barlanglakások között, majd pedig megkerestük a XII. századi dómot valamint jónéhány templomot, kávéztunk, és megreggeliztünk egy étteremben, majd pedig sétáltunk egyet. A főtéren sorakozó sátrakból, a hatalmas hangszórókból sugárzott zenéből, a színes transzparensekkel díszített kordonokból már érezni lehetett, hogy valamire készülnek a városban, azonban arra már nem vettük a fáradságot, hogy megkérdezzük, mégis mire. Mivel a San Pietro Barisano templomot a legvégére hagytuk, még egyszer visszamentünk a barlanglakások közé. Akárhogy is próbáltuk, a templom környékét sehogyan sem tudtuk megközelíteni, mert minden sarkon rendőrök álltak. Az összes létező sikátoron végigmentünk, hogy közelebb kerülhessünk a templomhoz, de így sem jártunk sikerrel, végül jobbnak láttuk, ha feladjuk. Hamarosan el is indultunk a vasútállomás felé. Nem akartuk tovább húzni az időt Matera-ban, mert még reggelizés közben eldöntöttük, hogy este operába megyünk Bari-ban, és még fogalmunk sem volt arról, melyik vonattal tudunk visszamenni, ráadásul abban sem voltunk biztosak, kapunk-e jegyet az aznapi előadásra. Ahogy Matera egyik lezárt, széles sugárútján ballagtunk a vasútállomás után kutatva, egyre több motoros rendőr húzott el mellettünk. Teljesen lehetetlenné tették számunkra az úttest egyik oldaláról a másikra való átkelést. Rendőr ide, rendőr oda, elegünk volt már abból, hogy az egész várost lezárták, és amióta elindultunk a nyomornegyedből, kizárólag sötétben tapogatóztunk a vasútállomás hollétét illetően. Hirtelen felindulásból az egyik motoros rendőr után átfutottunk az úttest másik oldalára. Még szerencse, mert szinte abban a pillanatban suhant el egy vonat a város alatt. Ez meg is határozta, merre folytassuk az utat. Visszaaraszoltunk a tömeghez, és abban a szent pillanatban húzott el előttünk a Giro d’Italia összes versenyzője. A helyiek tapsoltak, ahogy tudtak, nekünk pedig a földbe gyökerezett a lábunk az ámulattól. Azóta sem hisszük el, hogy ennyin múlt csak, hogy egy ilyen rangos sporteseménynek mi is szemtanúi lehettünk.

Bari-ban első utunk a Petruzzelli Színház jegypénztárába vezetett, ahol minden további nélkül meg tudtuk venni a jegyeket az esti Falstaff-ra. Bari-t a legtöbben tranzit állomásként használják, csak kevesen tudják, hogy itt található Olaszország negyedik legnagyobb színháza. Nápolyban volt szerencsénk megcsodálni a legnagyobbat, így érthető, hogy kíváncsiak voltunk a negyedikre is.

Párom felvette az egyetlen még tiszta ingjét és alsónadrágját, nekem pedig egy alig használt felsőre esett a választásom a hátizsákomban lévő szegényes kollekcióból. A sportcipőink feketék voltak, így a cipővel nem volt gond, azonban sokkal inkább problémát okozott az, hogy honnan szerzünk fekete hosszúnadrágot. Egy kis leleményességgel persze ezt is meg lehetett oldani. Én gyorsan beleugrottam a térdig érő rövidnadrágomba, így az agyonhasznált fekete hosszúnadrágomat máris kölcsön tudtam adni a páromnak a három felvonásos opera idejére. Hiába, meg kell adni a módját…

Bari-i szállásunk nem volt a legjobb választás, de ez már az első este kiderült. Az erkélyről nyíló WC, valamint a szoba egyik sarkában, a szobával egy légtérben lévő zuhanyzó még csak hagyján, de a papírvékony falakra már nem volt bocsánat. El is határoztuk, hogy az utolsó éjszakánkat Monopoli-ban töltjük.

Petruzzelli Színház

Petruzzelli Színház a Falstaff szünetében

Ha te is szívesebben utaznál egyénileg, mint csoportosan, de fogalmad sincs arról, hogyan kezdd el egy-egy út szervezését, akkor másold be az alábbi linket a böngészőbe, és iratkozz fel a hírlevelemre, hogy neked is küldhessek  ezzel kapcsolatban hasznos információkat.

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html

Annak ellenére, hogy különösebb nehézségek nélkül indult a nap Puglia nem épp legfrekventáltabb településén, és a több órás vonatozás sem volt kellemetlen, sőt Martina Franca közelében kimondottan látványos volt a földből random szerűen kiemelkedő megszámlálhatatlan trulli miatt, a vége azért mégsem volt zökkenőmentes. Bár a szállásunk Alberobbello-ban nagyon közel volt a vasútállomáshoz, mégsem találtuk meg az idevezető legrövidebb utat, ráadásul érkezésünk pillanatában eleredt az eső is, de úgy, hogy hömpölygött az utcákon a mindent elárasztó hatalmas víztömeg. Alberobello pedig nem épp a vízelvezetési rendszeréről híres. Átázott cipőben, nadrágban, félig vizes kabátban, és finoman szólva is paprikás hangulatban érkeztük meg a szállásunkra, amire nem mellesleg teljesen véletlenül akadtunk rá. Olyannyira, hogy idegességünkben majdnem elmentünk mellette. Miután elfoglaltuk a vendégházat, megvacsoráztunk, majd pedig elindultunk, hogy végre láthassuk a trullik földjének központjaként számon tartott Alberobello-t. A lilputi város már 1996-ban felkerült az UNESCO világörökség listájára. Egyedi megjelenését pusztán egy különleges véletlennek köszönheti. A környék földesurai szerették volna elkerülni azt, hogy alattvalóik házai után adót rójanak ki rájuk a tartomány urai, ezért a klasszikus házak helyett ezen a vidéken kaptár alakú kőépítményeket húzattak fel szorosan egymás mellett. A feladat elvégzésével olyan mesterembereket bíztak meg, akik a környéken fellelhető köveket kötőanyag nélkül rakták egymásra. Az épületek kupoláit, valamint a kupolákat díszítő záróköveket különböző formájúra faragták. A késő esti sétának több előnye is volt, ugyanis amellett, hogy ilyenkor már szinte senki nem volt az utcákon, a trullikat is megvilágították, ami mesebeli hangulatot kölcsönzött az amúgy sem mindennapi helynek.

Másnap egy rövidebb alberobello-i sétát követően, amely már egy hagyományosan berendezett trulli látogatását is magában foglalta, először Martina Franca, majd Locorotondo felé vettük az irányt. Az Alberobello közelében lévő kisebb településekre viszonylag gyakran indulnak vonatok és egymáshoz is nagyon közel vannak, így egy-egy egy napos túrával könnyedén megoldható, hogy ezekre a helyekre is ellátogassunk. Ahogy előző napon a Lecce-ből induló vonattal Martina Franca felé zötykölődtünk, megállapítottuk, hogy a tartomány urai által hozott adótörvények kijátszása nem kizárólag Alberobello területére korlátozódtak, hanem nagy valószínűséggel már Martina Franca és Locortondo környékén is alkalmazták őket, ugyanis itt is szép számmal találunk ezekből a kaptár alakú házakból. Mintha csak egy mese vagy fantasy díszletei lennének. Ha több időnk lett volna, szívem szerint még biciklivel is körbejártam volna őket egyenként, annyira magával ragadtak ezek az olajfa ligetek között véletlenszerűen felbukkanó liliputi építmények.

Mivel csak a három településre volt időnk, ezért az Alberobello-tól legtávolabb esővel, Martina Franca-val kezdtünk. A szűk utcácskákat szegélyező hófehér házak sorát rendszerint egy-egy díszes oromzatú barokk templom törte meg, azonban mindegyik zárva volt, de még egy kávézót vagy éttermet sem találtunk nyitva, ráadásul az idő is elég szeles volt, ezért inkább nem bámészkodtunk sokáig. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy szinte egyetlen emberrel sem találkoztunk.

Martina Franca-ban keveset időztünk, ezért szerencsésen elcsíptük a Locorotondo-ba induló vonatot. Locorotondo szűk sikátorai, fehérre meszelt házai, jókora cserepes növényekkel díszített bejáratai, és a hamisítatlan mediterrán hangulat jobban lenyűgözött bennünket, mint Martina Franca. Az óváros falain kívül sorakozó éttermekből pedig szuper kilátás nyílt a trullik földjére.

Locorotondo hangulatos sikátorai

Locorotondo-ból Alberobello-ba mentünk. A nap utolsó néhány óráját már itt szerettük volna eltölteni. A késői ebéd elköltésére egy belvárosi éttermet választottunk, ami nagy hiba volt, a desszertet azonban már egy trulliból kialakított cukrászdában ettük meg, amiben viszont nagyon kellemesen csalódtunk. A trullik közötti kiadós sétát követően a késő esti vonattal elindultunk Bari-ba.

Alberobello, a trullik földje

Trulli templom

A másnapi úttal kapcsolatos részletek birtokában úgy éreztük, innentől kezdve semmi nem okozhat meglepetést számunkra, már ami a vonatozást illeti. Csakhogy egy valamit mégsem vettünk figyelembe, méghozzá azt, hogy a Brindisi-ből Lecce-be induló vonat késhet, és ami késhet, az késik is, de csak éppen annyit, hogy pont ne érjük el a Lecce-ből Gallipoli-ba induló vonatot. Ez pedig azért probléma, mert a következő vonat nagyjából három óra múlva indult volna Lecce-ből Otranto-ba úgy, hogy az átszállásokra ez esetben is csak néhány perc maradt volna.

A történet azonban mégis happy end-del végződött, mert a Gallipoli-ba induló vonat Lecce-ben bevárta a Brindisi-ből érkezőt, ráadásul Zolli-ban sem kellett átszállnunk, hanem egészen Malie-ig utazhattunk ugyanazzal a vonattal. Otranto-ban azonban már nem volt ekkora szerencsénk, ugyanis úgy szakadt az eső, amikor megérkeztünk, mintha dézsából öntötték volna. A város felfedezése céljából rendelkezésünkre álló három órából így egy teljes órát a vasútállomáson kellett rostokolnunk. Otranto egy rendkívül hangulatos kisváros, nem véletlenül írnak róla annyi jót azok, akik már jártak itt.

Otranto

A kiadós óvárosi sétát követően még a Santa Cesarea Terme-be induló buszok megállóját is viszonylag gyorsan megtaláltuk, de abban a pillanatban, amikor a busznak meg kellett volna érkezni, begördült elénk egy taxi, ami épp három külföldi turistát hozott. Odajött hozzánk a sofőr és tájékoztatott bennünket arról, hogy Santa Cesarea Terme-be csak szezonban indítanak buszokat, ekkor pedig már rég vége volt a szezonnak. Hogy valóban igazat mondott-e, sosem derült ki, mi mindenesetre hittünk neki. Így esett, hogy taxival érkeztünk meg Santa Cesarea Terme-be, ahol ezúttal egy hangulatos villában volt a szállásunk.

Az apró településnek ugyan több gyógyfürdője is van, de mindegyik bezárt kivéve azt, ahol különböző gyógykezeléseket lehetett igénybe venni. A strandot illetően pedig hiába kérdezgettük a helyieket, a recepciósunk kivételével mindenki azt állította, hogy ezen a településen nincsen strand, ugyanis nagyon sziklás a tengerpart. Azért mi addig mentünk, amíg meg nem találtuk azt a partszakaszt, ami a képeslapon látott helyet ábrázolta, legalábbis annak egy gyenge mását, merthogy napjainkra ez a strand is az enyészeté lett. A köréje helyezett transzparensek szerint már ugyan elkezdték felújítani, de ennek a valóságban semmi látszata nem volt.

Az apró település hangulata miatt egyáltalán nem bántuk meg, hogy ennyit fáradoztunk miatta, azonban valószínű, érdemesebb lett volna inkább öt év múlva jönni.

Santa Cesarea Terme

Santa Cesarea Terme egyik legimpozánsabb épülete a tengerparton

Végül azt is megtaláltuk, amiért jöttünk

Az egykor képeslapra illő strand maradványai

A település egyik terméje, azaz termálfürdője

A villa személyzete által felszolgált kiadós reggelit követően ezúttal nem Otranto, hanem a Santa Cesarea Terme-től 8 km-re lévő Poggiardo felé vettük az irányt. Mivel buszok erre felé sem jártak, gyalog kellett elindulnunk. Az út először a tengerparton kanyargott, majd pedig az olajfaligetek között. Ez idő alatt mindössze egyetlen autós állt meg, hogy felvegyen bennünket, de mivel úgy tűnt, egyáltalán nem ismeri a környéket, ráadásul még azt sem nagyon tudta, helyes-e az az irány, amerre mennie kell, inkább úgy döntöttünk, hogy nem csatlakozunk hozzá. Szerencsére a gyaloglásra szánt időt jól kalkuláltuk, mert a vasútállomásra már a vonat indulása előtt tíz perccel megérkeztünk. Poggiardo-ból először Lecce-be, majd pedig Martina Franca-ba mentünk, ahonnan a trulliföld „közigazgatási központjába”, Alberobello-ba szerettünk volna eljutni minél hamarabb.

Veronából, a szállás elfoglalása után, Mantova-ba mentünk, ahol akár a Palazzo Ducale-t, akár a Palazzo Te-t tekintjük is meg, könnyen elképzelhetjük, milyenek voltak Mantova egykori urainak, a Gonzagak-nak a mindennapjai.  Ebből a házból származik Vincenzo Gonzaga, aki 1595-ben, 1597-ben és 1601-ben személyesen vezetett hadat a török ellen Esztergom, Győr és Kanizsa falai alá. De itt született az a Gonzaga Eleonóra Magdolna is, aki III. Fredinánd német-római császár, magyar és cseh király felesége lett, és akit 1655-ben Pozsonyban magyar királynévá koronáztak.

A két palota közül mi a Palazzo Ducale-t választottuk, melynek különleges atmoszférája lehetővé tette, hogy ízelítőt kapjunk a kor hangulatából. A belépő 13 euroba került.

Mantova főterea a Palazzo Ducale-val

Palazzo Te

Ezt követően megnéztük a bazilikát valamint a Szent Andrea-templomot, ahol Jézus véréből őriznek néhány cseppet, és még a híres festő, Andrea Mantegna házába is bejutottunk. A napot veronai városnézéssel zártuk.

Szent András-templom

Ez alatt a kő alatt őrzik Jézus vércseppjeit

Veronából Bergamo-ba vonatoztunk, ahol egy 800 éves épületben sikerült szállást foglalni, amely kora mellett leginkább arról híres, hogy az olasz egység megteremtője, Giuseppe Garibaldi lakott benne egy ideig. Napközben felfedeztük Bergamo óvárosát, másnap hajnalban pedig kigyalogoltunk a repülőtérre, és Brindisi-be repültünk.

A bergamo-i akadémia

Bergamo óvárosa

A mögöttünk álló mozgalmas egy hetet főként Brindisi egyik apartmanjában próbáltuk kipihenni, a napot pedig egy remek halvacsorával zártuk az egyik helyiek körében is igen népszerű tengerparti étteremben, a La Nassa-ban.

Brindisi-ből a nap első felében Lecce-be kirándultunk, amikor pedig visszatértünk a városba, ismét Brindisi-ben lófráltunk egy kicsit. Lecce egyik újságos pavilonjának képeslapállványán akadtam rá egy nagyon szép képeslapra, amelyen egy Lecce közelében lévő rendkívül különleges parttal rendelkező strand volt látható. Kis nyomozás után kiderült, hogy a strand egy Santa Cesarea Terme nevű kis falucskához tartozik. Ezt nekünk is látni kell alapon még ott helyben elhatároztuk, hogy következő napon ahelyett, hogy elindulnánk Alberobello-ba, az Otratno közelében lévő Santa Cesarea Terme felé vesszük az irányt. Otratno amúgy is erősen ajánlott azok számára, akik már Lecce-ig eljutnak, ezért azt gondoltuk, hogy az a néhány kilométer, amennyivel délebbre kellett mennünk ahhoz, hogy a képeslapon látható strandot kipróbáljuk, nem jelenthet különösebb nehézséget számunkra.

Még a lecce-i pályaudvaron megnéztük, mi a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy Santa Cesarea Termébe jussunk. Brindisi-ből Lecce-ig kellett volna menni, ami sima ügy, hiszen mindössze fél órára vannak egymástól vonattal. Lecce-ben át kellett volna szállni a Gallipoli-ba induló vonatra, amiről Zolli-ban le kellett volna szállni, hogy ismét átszálljunk egy másik vonatra, a Malie-be indulóra. A jegykiadó automata már akkor figyelmeztetett bennünket, mielőtt megvettük a jegyeket, hogy Zolliban mindössze 3 percünk lesz az átszállásra, ráadásul Lecce-ben sem lesz több időnk 12 percnél arra, hogy elérjük a csatlakozást. Végleges volt az elhatározásunk az úticélt illetően, ezért nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk figyelmen kívül hagyni azt a 3 perces átszállási időt.

Szállásunk ezúttal Colombare Sirmione egyik három csillagos hotelében volt, amelyet Veronából legegyszerűbben a Szent Zénó-templom környékén lévő buszmegállóból tudtunk megközelíteni egy menetrend szerinti busszal. Mondanom sem kell, hogy a veronai buszmegállóra még a helyiek segítségével sem volt egyszerű ráakadni, de legalább Colombare Sirmione-ben minden gördülékenyen ment. Amint leadtuk a hotel recepcióján a csomagjainkat, máris elindultunk Sirmione óvárosának felfedezésére.

Szieszta a Garda-tó partján Sirmione-ben

A néhány utcácskából álló városrész hangulata leginkább a szicíliai Ortogia-hoz fogható, a Garda-tóba benyúló félsziget vége, ahol Sirmione legnépszerűbb strandjai találhatók, viszont semmihez sem.

Bouganvilleák Sirmione óvárosában

Az óváros fala Sirmione-ben

Sirmione óvárosának kapuja mellett található apró templom a Szent Anna a sziklán nevet viseli

Az óváros legnagyobb temploma a Szent Péter-templom

Mivel a tó vizének hőmérséklete október elején már nem a legkellemesebb, ezért ahelyett, hogy megmártóztunk volna, a part menti étteremben kortyoltunk el egy-egy pohárral az olaszok étvágygerjesztőjéből, az Aperol spitzből, majd pedig úgy döntöttünk, hogy az ebédünket is itt költjük el. Ezt követően leereszkedtünk a Rio strandra, majd mielőtt ismét az óváros zegzugos utcácskái felé vettük volna az irányt, a Terme di Catullo termálfürdő nyitva tartására és belépőire is vetettünk egy pillantást. Az egész napos belépő ugyan szóba sem jöhetett, azonban megtudtuk, hogy ha letöltjük a gyógyfürdő weboldalán található applikációt, és ennek segítségével vesszük meg a jegyeket, akkor 24 euro-ért négy órát fürdőzhetünk úgy, hogy még üdvözlő italt, fürdősapkát és törölközőt is kapunk. Pusztán egy dolgot felejtettek el feltüntetni a weboldalon, méghozzá azt, hogy a négy órás fürdőzésre, ami Happy hour fantázianéven szerepelt a listán, csak korlátozott számban adnak el jegyeket. Így történhetett meg velünk, hogy másnap, amikor már biztosak voltunk abban, hogy be tudjuk iktatni a napi programba a termálfürdőt, képtelenek voltunk megvenni a jegyeket. Szerencsénkre az árlistán szerepelt egy másik lehetőség is, ami ugyan nem négy, hanem csak két órányi fürdőhasználatra jogosított, de ez is tökéletesen megfelelt a magunkfajtáknak, akik épp csak ki szerették volna próbálni ezt a különleges ásványianyag tartalmú gyógyfürdőt. A két órás belépő 22 euro-ba került, és még regisztrálni sem kellett az applikáción.

Aperol spitz

Az óvárosból helyi járattal mentünk vissza a félsziget bevezetőjénél lévő Colombare Sirmione-be. A bejelentkezést és egy rövid pihenést követően hosszan sétáltunk a tóparton, miközben a kisebb-nagyobb parti települések fényeiben gyönyörködünk, majd pedig Colombare-ben tettünk egy kiadós sétát. A végén még egy boltba is sikerült beugrani a legszükségesebbekért.

Szerdán a kiadós, finom reggelit követően kiderült, hogy az előző napi hosszas egyeztetés ellenére sem sikerült kitolni még egy nappal a hotelben való tartózkodásunkat, ezért kénytelenek voltunk továbbállni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ennek köszönhetően még közelebb kerülhettünk Sirmione központjához, ugyanis ezúttal az óváros kellős közepén sikerült szállást foglalni egy három csillagos hotelben. A csomagjainkat itt is megőrizték a recepción, így még délelőtt el tudtunk menni a közeli Peschiera-ba, ahonnan Garda-ba igyekeztünk volna, ha jött volna a busz. Nagyjából háromnegyed órát töltöttünk el Peschiera egyik buszmegállójában, aztán az óváros felé vettük az irányt. A kikötőt is útba ejtettük, így gyorsan megtudtuk, hogy naponta egy hajó indul innen Riva del Garda felé, ráadásul jóval olcsóbb a jegy, mint Sirmione-ből. Míg Sirmione-ből 35 euró, addig Peschiera-ból csak 15. Ezért az árért mintegy négy óra negyven percet hajózhattunk volna. Rövid gondolkodás után elhatároztuk, hogy megembereljük magunkat másnap reggel, és ha a fene fenét eszik is, megpróbáljuk elérni a reggel kilenc óra tíz perckor induló járatot. A korai indulás nem a korai kelés miatt lett volna kellemetlen, sokkal inkább a sirmione-i csatlakozás miatt véltük kockázatosnak.Miután visszabuszoztunk Sirmione-be, bejelentkeztünk a hotelbe, majd pedig megcéloztuk a gyógyfürdőt. A rendelkezésünkre álló két órát úgy választottuk meg, hogy a Garda-tó partján elterülő települések fényeiben ezen az estén már a termálfürdő nyitott medencéiből gyönyörködhessünk. Az egyedi panorámával rendelkező fürdő után még tettünk egy rövid sétát a kivilágított óvárosban is.

Szerencsénkre még előző este sikerült megbeszélni a recepcióssal, ill. az egyik pincérrel, hogy másnap korábban szolgálják fel a reggelinket, ezért ezt még elfogyasztottuk, és csak ez után álltunk tovább. Ezen a reggelen vettük észre azt is, hogy nemcsak a helyi járatok, hanem bizonyos távolsági buszok is bemennek az óváros kapujáig. Így történt, hogy nekünk is sikerült elcsípni egyet, méghozzá a veronait. Ennek köszönhetően már egészen korán Peschiera-ban voltunk, sőt még egy cappuccino is belefért az időnkbe. 9.10-kor könnyedén fel tudtunk szállni a hajóra, amely szinte az összes Garda-parti településen kikötött. Elenyésző volt azoknak a száma, akik a hajót választották a Garda-tó felfedezésére, így a tó északi pontján lévő végállomáson, azaz Riva del Garda-ban már csak négyen szálltunk le. Beláttuk, hogy ennyi utas miatt nem is lett volna indokolt naponta több járatot indítani.

Monostor a Garda-tó közepén

Garda parti városok

Amint elfoglaltuk a szállásunkat, azonnal meg is terítettünk a szobánkhoz tartozó erkélyen. Étkezés közben pedig a város fölé tornyosuló hegyekben gyönyörködtünk. Az egyik hegyóriás csúcsának közelében még egy apró templomot is felfedeztünk.

A késői ebéd után a szomszédos városba, Torbole-be indultunk, ami mindössze 3-4 km-re van csak Riva del Garda-tól, így egy kellemes gyalogtúra keretében, amely végig a festői Garda-tó partján vezetett, könnyedén megtekinthető. Torbole-t nemcsak a szörfösök paradicsomaként emlegetik, hanem arról is ismert, hogy a XVIII. század végén Goethe is élt itt egy évet.

Torbole, a szörfösök pradicsoma

Útonállók

Torbole temetője

Ebben a házban élt Goethe

Torbole-ből visszabuszoztunk Riva del Gardába, kora este pedig már a város utcáin sétálgattunk.

Riva del Garda főtere

A szűk sikátorokban bolyongva vettük észre, hogy a hegyoldalon lévő apró templomtól nem messze egy torony áll magányosan, és úgy tűnt, hogy siklóval könnyedén meg is közelíthető. Gyorsan megkerestük, hogy a város melyik pontján lehet felszállni rá, és vettünk is egy 2 eurós jegyet. Ahogy kiszálltunk a hegy tetején a siklóból, kiderült, hogy a torony árnyékában egy étterem működik. Bár volt bőven szabad asztaluk, azonban a legszebb panorámával rendelkező helyeket előre le kellett volna foglalni. Amint átsétáltunk az étterem teraszán, a torony előtti placcra érkeztünk, így anélkül is gyönyörködhettünk az alattunk elterülő látványban, hogy fogyasztani kellett volna. Még a toronyba is fel lehetett mászni. Felejthetetlen nap volt.

Torony és étterem a hegytetőn

A hotel éttermében elfogyasztott rendkívül finom és kiadós reggelit követően buszra szálltunk, majd először Garda-ba, később pedig Veronába mentünk. Gardá-ban egy órát kellett várni a csatlakozásra, így bőven volt időm arra, hogy körülnézzek az óvárosban. Ezen az útvonalon található két másik nagyon hangulatos település, Malchesine és Bardolino is, így az itt közlekedő járatokkal ezek a helyek is könnyedén megközelíthetők.

Ha tetszett, amit olvastál, ne felejts el feliratkozni a hírlevelemre:

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html

Budapestről induló gépünk késő este ékezett meg a bergamo-i reptérre, ezért igyekeznünk kellett, hogy este 11-ig be tudjunk jelentkezni a város egyetlen olyan elfogadható árkategóriájú szállására, amely a késő esti bejelentkezést is engedélyezte.

Az 1-es busz, amely a városközpontot köti össze a reptérrel, épp a reptér bejárata előtt várakozott, így azonnal fel tudtunk ugrani rá. Aprópénzzel persze nem készültünk, így talán mondanom sem kell, hogy esélyünk sem volt arra, hogy jegyhez jussunk a buszon elhelyezett jegykiadó automatákból. Vállalva a blicceléssel járó következményeket, egészen a Porta Nuova megállóig utaztunk, azaz Bergamo vasútállomásáig. Innen gyalog mentünk tovább, ugyanis szombaton késő este már egyáltalán nem jártak a helyi járatok. Miközben a sötét utcákon bolyongtunk, időnként megkérdeztünk egy-egy járókelőt a helyes irányt illetően. Így történt, hogy véletlenül egy olyan bártulajdonosba botlottunk, aki éppen akkor zárta be a bárja ajtaját. Miután hosszan elmagyarázta, merre menjünk tovább, gondolt egyet és azt mondta, ha tudunk várni tíz percet, elvisz minket a szállásunkhoz, hiszen úgyis a környéken lakik. Micsoda szerencse! A bártulajdonosnak köszönhetően nagyjából húsz percen belül már el is foglalhattuk a szobánkat. A szállás az óváros közelében volt, így a teraszunkról is kitűnően lehetett látni a város fényeit.

Mivel úgy döntöttünk, hogy inkább a szállás kínálta svédasztalt élvezzük egy kicsit tovább ahelyett, hogy korán keljünk, és az óvárosban barangoljunk a csomagjainkkal, ezért a bergamo-i városnézést néhány nappal későbbre halasztottuk. A bőséges reggelit követően a helyi járattal először az óváros kapujáig mentünk, majd pedig a pályaudvar felé vettük az irányt. Itt felszálltunk az egyik Verona felé induló vonatra, és nagyjából két óra múlva már „a szerelmesek városában” is voltunk. Szobánkat itt is pillanatok alatt sikerült elfoglalni, és miután szusszantunk egyet, elindultunk a legfontosabb látnivalók felderítésére. Szerencsénkre az Aréna közelében sikerült szállást foglalni, ezért viszonylag gyorsan megtaláltuk a monumentális Castelvechio-t, a Piazza Erbe-t, Romeo és Júlia házát, a dómot, valamint néhány jelentősebb templomot, de hamar kiderült az is, hogy Júlia sírja valamint Verona hatalmas temetője is csak egy ugrásra van a szállásunktól.

A veronai városháza

A Piazza Bra-n található Arénát még a rómaiak építették kétezer évvel ezelőtt

Verona katedrálisa

Rómeó háza

Júlia erkélye

Szent Zénó-bazilika

A Szent Zénó-bazilika főtemploma

A Szent Zénó-bazilika főtemploma és altemploma

A Szent Zénó-bazilika kerengője

Piazza di Erbe

Piazza di Erbe

Castelvecchio

Hétfőn nemcsak Magyarországon, hanem Olaszországban is zárva tart a legtöbb állami fenntartású múzeum, így ezen a napon a Castelvechio lenyűgöző termeiről, valamint Shakespeare híres drámájának feltételezett helyszíneiről kénytelenek voltunk lemondani, cserében a város összes jelentősebb templomába sikerült bejutnunk egyetlen kedvezményes jeggyel (4 templomba mindössze 6 euro volt a belépő). A Castelvechio-ba valamint Júlia házához és sírjához szintén 6 euro lett volna a jegy. A nap levezetéseként átsétáltunk az Adige folyó átíveleő Pietra-hídon (Ponte Pietra), majd felmentünk a Bar al Ponte teraszára, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra.

A Ponte Pietra és az Adige-folyó

Kedden Verona maradék látnivalói mellett a Gonzagak-ról valamint Mantegna-ról híres Mantova lett volna a cél, de mivel péntekre már esőt mondtak, ezért inkább a Garda-tó felé vettük az irányt. A szállásról való kijelentkezés előtt elmentünk ahhoz a monostorhoz, ahol Júlia sírja található, majd sétáltunk egyet a temetőben, később pedig elindultunk Sirmione-be.

Verona temetőjének egy részlete

Ha tetszett, akkor ne felejts el feliratkozni a hírlevelemre, melyet könnyedén megtehetsz, ha bemásolod az alábbi linket a böngésződ keresőjébe.

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html