A másnapi úttal kapcsolatos részletek birtokában úgy éreztük, innentől kezdve semmi nem okozhat meglepetést számunkra, már ami a vonatozást illeti. Csakhogy egy valamit mégsem vettünk figyelembe, méghozzá azt, hogy a Brindisi-ből Lecce-be induló vonat késhet, és ami késhet, az késik is, de csak éppen annyit, hogy pont ne érjük el a Lecce-ből Gallipoli-ba induló vonatot. Ez pedig azért probléma, mert a következő vonat nagyjából három óra múlva indult volna Lecce-ből Otranto-ba úgy, hogy az átszállásokra ez esetben is csak néhány perc maradt volna.

A történet azonban mégis happy end-del végződött, mert a Gallipoli-ba induló vonat Lecce-ben bevárta a Brindisi-ből érkezőt, ráadásul Zolli-ban sem kellett átszállnunk, hanem egészen Malie-ig utazhattunk ugyanazzal a vonattal. Otranto-ban azonban már nem volt ekkora szerencsénk, ugyanis úgy szakadt az eső, amikor megérkeztünk, mintha dézsából öntötték volna. A város felfedezése céljából rendelkezésünkre álló három órából így egy teljes órát a vasútállomáson kellett rostokolnunk. Otranto egy rendkívül hangulatos kisváros, nem véletlenül írnak róla annyi jót azok, akik már jártak itt.

Otranto

A kiadós óvárosi sétát követően még a Santa Cesarea Terme-be induló buszok megállóját is viszonylag gyorsan megtaláltuk, de abban a pillanatban, amikor a busznak meg kellett volna érkezni, begördült elénk egy taxi, ami épp három külföldi turistát hozott. Odajött hozzánk a sofőr és tájékoztatott bennünket arról, hogy Santa Cesarea Terme-be csak szezonban indítanak buszokat, ekkor pedig már rég vége volt a szezonnak. Hogy valóban igazat mondott-e, sosem derült ki, mi mindenesetre hittünk neki. Így esett, hogy taxival érkeztünk meg Santa Cesarea Terme-be, ahol ezúttal egy hangulatos villában volt a szállásunk.

Az apró településnek ugyan több gyógyfürdője is van, de mindegyik bezárt kivéve azt, ahol különböző gyógykezeléseket lehetett igénybe venni. A strandot illetően pedig hiába kérdezgettük a helyieket, a recepciósunk kivételével mindenki azt állította, hogy ezen a településen nincsen strand, ugyanis nagyon sziklás a tengerpart. Azért mi addig mentünk, amíg meg nem találtuk azt a partszakaszt, ami a képeslapon látott helyet ábrázolta, legalábbis annak egy gyenge mását, merthogy napjainkra ez a strand is az enyészeté lett. A köréje helyezett transzparensek szerint már ugyan elkezdték felújítani, de ennek a valóságban semmi látszata nem volt.

Az apró település hangulata miatt egyáltalán nem bántuk meg, hogy ennyit fáradoztunk miatta, azonban valószínű, érdemesebb lett volna inkább öt év múlva jönni.

Santa Cesarea Terme

Santa Cesarea Terme egyik legimpozánsabb épülete a tengerparton

Végül azt is megtaláltuk, amiért jöttünk

Az egykor képeslapra illő strand maradványai

A település egyik terméje, azaz termálfürdője

A villa személyzete által felszolgált kiadós reggelit követően ezúttal nem Otranto, hanem a Santa Cesarea Terme-től 8 km-re lévő Poggiardo felé vettük az irányt. Mivel buszok erre felé sem jártak, gyalog kellett elindulnunk. Az út először a tengerparton kanyargott, majd pedig az olajfaligetek között. Ez idő alatt mindössze egyetlen autós állt meg, hogy felvegyen bennünket, de mivel úgy tűnt, egyáltalán nem ismeri a környéket, ráadásul még azt sem nagyon tudta, helyes-e az az irány, amerre mennie kell, inkább úgy döntöttünk, hogy nem csatlakozunk hozzá. Szerencsére a gyaloglásra szánt időt jól kalkuláltuk, mert a vasútállomásra már a vonat indulása előtt tíz perccel megérkeztünk. Poggiardo-ból először Lecce-be, majd pedig Martina Franca-ba mentünk, ahonnan a trulliföld „közigazgatási központjába”, Alberobello-ba szerettünk volna eljutni minél hamarabb.