Miközben ezen morfondíroztam, meg is érkeztünk a vasútállomásra, ahol még szinte arra sem volt időm, hogy lekászálódjam a riksáról, máris fél tucat tuk-tukos rohant rám. Egyikük Sarnathba akart vinni, a másik a buszpályaudvarra, valaki pedig egyenesen vissza a városközpontba. Először azt próbáltam megértetni velük, hogy éppen abban a pillanatban érkeztem a városközpontból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elhagyjam Varanasit. Mivel a magamra aggatott csomagok ellenére sem hitték egyetlen szavamat sem, hirtelen egy trükk jutott eszembe, amit alig egy nappal azelőtt, itt, Varanasiban fejlesztettem tökélyre a szemtelen tuk-tuk vezetők elriasztására. Már korábban feltűnt, hogy az indiaiak többsége illetlenségnek tartja, ha megkérdezik tőlük, hol található a WC, azt viszont szemrebbenés nélkül tűrik, ha valaki az úttest mellett végzi a dolgát. Míg a turistákból az utcán való vizelés, és székelés vált ki nagyobb ellenérzést, addig az indiaiak inkább az ilyesmiről való diskurálást tartják gusztustalanabbnak, ezért csak annyit vetettem oda az erőszakos tuk-tukosoknak, hogy WC-re megyek, és közben jól kihangsúlyoztam a WC szót. A hatás miden várakozásomat felülmúlta. Pillanatok alatt mindenki elkotródott mellőlem, és megnyílt előttem a vasútállomás bejárata felé vezető út.
Varanasi vasútállomásán ekkor már egészen otthonosan mozogtam, és mivel úgy tűnt, még bőven maradt időm a vonat indulásáig, gondoltam, beköszönök abba az irodába, amely fölött a tourist quota feliratot láttam. Titkon abban reménykedtem, hátha megint az a kedves, segítőkész irodista lesz ott, aki előző napon olyan sokat segített nekem. Nem csalódtam, ő ült a hosszú asztal mögött, de ezúttal pocsék hangulatban volt. Veszítenivalóm nem lévén, először széles mosollyal próbáltam jobb kedvre deríteni, de miután mosolyom viszonzatlan maradt, megszólítottam. Azt kérdeztem tőle, melyik vágányról indul a pathankoti vonat, mire rám mordult, és arra utasított, hogy hallgassam, amit a hangosbemondó mond. Bár arra még felszólított, hogy nagyon figyeljek, mert gyakran az utolsó pillanatban változtatják meg az indulás helyét, további részleteket azonban nem volt hajlandó elárulni. A hangosbemondó lélegzetvétel nélkül sorolta hindi, és angol nyelven felváltva, az érkező, és induló vonatokat. A monoton felsorolást hallgatva úgy tűnt, mintha a varanasi vasútállomáson minden egyes, Indiában közlekedő vonatról mondtak volna egy-egy szót, így aztán teljességgel lehetetlen volt meghallani a pathankoti vonattal kapcsolatos tudnivalókat.
Észre se vettem, úgy elrepült az idő. Mindössze tizenöt percem maradt a vonat várható indulásáig. Ismerve az indiai pályaudvarok méretét, és az országban közlekedő vonatok hosszát, a rendelkezésemre álló idő éppen arra lett volna elég, hogy megtaláljam a vonaton a helyemet, én azonban ekkor még azt sem tudtam, melyik vágány felé induljak.
Ahogy a turisták számára fenntartott váróterem bejárata előtt állva próbáltam dekódolni azt, mit szajkózhat a hangosbemondó, szemem az enquiry office-ra tévedt, amely pontosan az állomás halljának közepén állt. Nem voltam rest hátamra ügyeskedtem a nagyobb hátizsákomat, és magamhoz vettem a járulékos csomagokat, majd beálltam az iroda szélén lévő jegypénztár előtti legrövidebb sorba, hogy ott érdeklődjem a hamarosan induló vonatom koordinátáival kapcsolatban. Mindössze egyetlen ember állt előttem. Az alacsony, törékeny férfi egy vonatjegyet váltott vissza éppen. Már a visszajárót is letette elé a pénztáros, de ő továbbra is egy helyben maradt. Miközben egyre türelmetlenebb lettem, lábujjhegyre emelkedve próbáltam kisilabizálni, mi történik előttem. A férfi minden erejével arra összpontosított, hogy a bankjegyeket felmarkolja valahogy, de úgy tűnt, még erre az egyszerű feladatra is képtelen ugyanis leszáradt ujjpercei miatt tenyerei hasznavehetetlen csonkokká váltak.
„ Az ötvenes évek Indiájában éppúgy, mint általában Ázsiában, az iszonyú bacilus, amelyet a norvég Armauer Hansen fedezett fel 1874-ben, rengeteg pusztítást végez. Kedveznek ehhez a rossz higiéniai feltételek, amelyek között a néptömegek élnek. A betegek száma annál nagyobb, minél később jönnek rá az emberek, hogy utolérte őket e csapás. A betegség lappangása ugyanis több évig eltarthat. Az áldozatokat először a kialakulatlan lepra sújtja, amely a baj első stádiuma, s amelyet pigmenttartalmát vesztett bőrfoltok fokozatos megjelenése, valamint a hő és fájdalomérzet eltűnése jellemeznek. Egy balesetnek (égés, ütés stb) kell ahhoz bekövetkeznie, hogy a beteg tudatára ébredjen állapotának. A kellő időben nem lokalizált betegség leggyakrabban a bőrcsomó képződéses lepra felé fejlődik, amit a bőr- és idegsérülések súlyosbodása jelez. A végzetes kimenetelkor az egész elfajul sarjadzásos, fertőző leprává. A betegség két utolsó stádiuma a betegek fizikai elváltozásában nyilvánul meg: elvesztik egy vagy több ujjukat, egyik lábukat, kezüket, orrukat stb.”
A jegypénztáros ugyanazt tanácsolta, mint amit nem sokkal azelőtt a kollégája a másik irodában. Véleményük szerint az ötös vágányról indult volna a vonat, de ez pusztán egy megalapozatlan vélemény volt. Ő is csak azt hajtogatta, hogy minden változhat. Végül azzal bocsátott útnak, hogy hallgassam a hangosbemondót.
A cselekvésképtelen leprásra való várakozás, és az informatívnak egyáltalán nem nevezhető jegypénztárossal való diskurálás miatt mindössze öt percem maradt a vonat indulásáig. Innentől kezdve megállás nélkül azt az egy, addig sosem hallott szót mantráztam magamban, amit a jegyemen még tintával is aláhúztak: „TATKAL”.

#india #varanasi #benares #hinduizmus #gangesz #elmulas #halal #utazás #kaland #egyedülutazni