Bari és Alberobello között nagyon jó a közlekedés, csak az volt a baj, hogy nem lehetett végig vonattal menni, hanem Putignano-ban buszra kellett szállni. Ezzel a nem elhanyagolható részlettel mi is már csak a vasútállomáson szembesültünk, de szerencsénkre a busz bevárta a vonatot.

Bari-ból Matera-ba mentünk egy kora reggeli busszal. Azért a buszozást választottuk, mert ekkor még nem tudtuk, hogy a két település között vonatok is járnak, ráadásul a vonatjegy fele annyiba került volna, mint a buszjegy. Vonattal egy út öt euro, míg busszal tíz. Bármelyiket is választjuk, valamivel több, mint egy óra az út. A busz a matéra-i vasútállomás előtt tett ki minket, innen pedig gyalog mentünk az óvárosba. Szó szerint leesett az állunk, amikor a modern város közepén húzódó szurdokvölgyben megpillantottuk a régi települést. Ahogy korábban erről a különleges helyről készült fotókat nézegettem mindenképp az „ezt látni kell” lista valamelyik dobogós helyére soroltam volna, azonban a fotók alapján inkább egy hangulatos, dombra épült, takaros települést képzeltem el. Matera-t azonban nem dombra, hanem völgybe építették, pontosabban vájták. Az itt található nyomorúságos életterek pedig valójában nem is lakások, hanem sokkal inkább barlangok voltak. A barlanglakások rengeteg embernek adtak otthont, ahol víz és áram nélkül, az alapvető higiéniás feltételeket teljesen mellőzve generációk tengették az életüket. Ennek köszönhetően a 8000 éve lakott Matera Olaszország egyik legnagyobb nyomornegyedévé vált. A II. Világháború idején a malária oly mértékben pusztított ezen a helyen, hogy a gyermekek 40 %-a meghalt. A tarthatatlan helyzetre válaszul az olasz kormány a nyomornegyed mellé közművesített házakat építtetett, és ide kényszerítette a barlangokban élőket. Az elnéptelenített barlangokat csak az 1980-as években kezdték el felújítgatni, melyekben később éttermeket, hoteleket, vendégházakat alakítottak ki. A sors fintora, hogy az ország egyik legnagyobb nyomornegyedét ma évente 400 000 turista látogatja. 

Matera, Olaszország egykori legnagyobb nyomornegyede

Először hosszasan bolyongtunk a barlanglakások között, majd pedig megkerestük a XII. századi dómot valamint jónéhány templomot, kávéztunk, és megreggeliztünk egy étteremben, majd pedig sétáltunk egyet. A főtéren sorakozó sátrakból, a hatalmas hangszórókból sugárzott zenéből, a színes transzparensekkel díszített kordonokból már érezni lehetett, hogy valamire készülnek a városban, azonban arra már nem vettük a fáradságot, hogy megkérdezzük, mégis mire. Mivel a San Pietro Barisano templomot a legvégére hagytuk, még egyszer visszamentünk a barlanglakások közé. Akárhogy is próbáltuk, a templom környékét sehogyan sem tudtuk megközelíteni, mert minden sarkon rendőrök álltak. Az összes létező sikátoron végigmentünk, hogy közelebb kerülhessünk a templomhoz, de így sem jártunk sikerrel, végül jobbnak láttuk, ha feladjuk. Hamarosan el is indultunk a vasútállomás felé. Nem akartuk tovább húzni az időt Matera-ban, mert még reggelizés közben eldöntöttük, hogy este operába megyünk Bari-ban, és még fogalmunk sem volt arról, melyik vonattal tudunk visszamenni, ráadásul abban sem voltunk biztosak, kapunk-e jegyet az aznapi előadásra. Ahogy Matera egyik lezárt, széles sugárútján ballagtunk a vasútállomás után kutatva, egyre több motoros rendőr húzott el mellettünk. Teljesen lehetetlenné tették számunkra az úttest egyik oldaláról a másikra való átkelést. Rendőr ide, rendőr oda, elegünk volt már abból, hogy az egész várost lezárták, és amióta elindultunk a nyomornegyedből, kizárólag sötétben tapogatóztunk a vasútállomás hollétét illetően. Hirtelen felindulásból az egyik motoros rendőr után átfutottunk az úttest másik oldalára. Még szerencse, mert szinte abban a pillanatban suhant el egy vonat a város alatt. Ez meg is határozta, merre folytassuk az utat. Visszaaraszoltunk a tömeghez, és abban a szent pillanatban húzott el előttünk a Giro d’Italia összes versenyzője. A helyiek tapsoltak, ahogy tudtak, nekünk pedig a földbe gyökerezett a lábunk az ámulattól. Azóta sem hisszük el, hogy ennyin múlt csak, hogy egy ilyen rangos sporteseménynek mi is szemtanúi lehettünk.

Bari-ban első utunk a Petruzzelli Színház jegypénztárába vezetett, ahol minden további nélkül meg tudtuk venni a jegyeket az esti Falstaff-ra. Bari-t a legtöbben tranzit állomásként használják, csak kevesen tudják, hogy itt található Olaszország negyedik legnagyobb színháza. Nápolyban volt szerencsénk megcsodálni a legnagyobbat, így érthető, hogy kíváncsiak voltunk a negyedikre is.

Párom felvette az egyetlen még tiszta ingjét és alsónadrágját, nekem pedig egy alig használt felsőre esett a választásom a hátizsákomban lévő szegényes kollekcióból. A sportcipőink feketék voltak, így a cipővel nem volt gond, azonban sokkal inkább problémát okozott az, hogy honnan szerzünk fekete hosszúnadrágot. Egy kis leleményességgel persze ezt is meg lehetett oldani. Én gyorsan beleugrottam a térdig érő rövidnadrágomba, így az agyonhasznált fekete hosszúnadrágomat máris kölcsön tudtam adni a páromnak a három felvonásos opera idejére. Hiába, meg kell adni a módját…

Bari-i szállásunk nem volt a legjobb választás, de ez már az első este kiderült. Az erkélyről nyíló WC, valamint a szoba egyik sarkában, a szobával egy légtérben lévő zuhanyzó még csak hagyján, de a papírvékony falakra már nem volt bocsánat. El is határoztuk, hogy az utolsó éjszakánkat Monopoli-ban töltjük.

Petruzzelli Színház

Petruzzelli Színház a Falstaff szünetében

Ha te is szívesebben utaznál egyénileg, mint csoportosan, de fogalmad sincs arról, hogyan kezdd el egy-egy út szervezését, akkor másold be az alábbi linket a böngészőbe, és iratkozz fel a hírlevelemre, hogy neked is küldhessek  ezzel kapcsolatban hasznos információkat.

https://listamester.hu/forms/fe/5/2/9/5290.html