Karácsonyi történet III. rész

#india #varanasi #benares # hinduizmus #hinduk #indiaivasut #vonatozas

 

 

Újra felvettem a hátizsákjaimat meg az apróbb csomagjaimat, összegyűjtöttem a maradék energiámat, és elindultam az ötös vágány felé, hogy saját szememmel is meggyőződhessek arról, hogy a vágányon álló szerelvény valóban nem Pathankotba megy. A peron mellett kígyózó, végeláthatatlan monstrumról, melynek oldalát a magamfajta, tudatlan turisták számára dekódolhatatlan hindi felirat ékesítette, éppen akkor kezdtek lekászálódni az utasok. Hatalmas csomagjaikkal egymás lábán taposva próbáltak a kijárathoz közelebb araszolni. A peronon várakozók között azonnal meg is kértem valakit, hogy olvassa el nekem a vonat oldalán lévő feliratot, így bizonyosodhattam meg arról, hogy a vágányon álló szerelvényre vétek lett volna felszállni. Ezt követően visszasodródtam a tömeggel a lépcsőre, hogy a sínek fölötti fedett folyosón keresztül ismét az állomás épületébe kerülhessek. Abban a helyzetben ugyanis az tűnt a legjobb megoldásnak, ha ismét visszamegyek az enquiry office elé. Ezen a helyen lehetett érdeklődni az érkező, és induló vonatokról. Az Európában megszokott információs pultokkal ellentétben itt nem egy, hanem öt-hat ügyintéző ült a hatalmas ablakok mögött.
Még fogalmam sem volt arról, mihez kezdjek, máris egy magas, jól szituált fiatalember állt meg mellettem, akiben kétségbeesésem egyfajta együttérzést válthatott ki, mert azonnal egy kisebb pavilonra mutatott, ami nem is olyan messze tőlünk, szintén az állomás halljában volt. Oldalán hatalmas betűk hirdették rendeltetését: „tourist office”. Jelentőségét tovább fokozta a felirat alatt húzódó egyszerű mondat: „May I help you”?, azaz „Segíthetek?”
Azon nyomban bementem az irodába, ahol egy tagbaszakadt, idősebb férfi téblábolt. Úgy tűnt, mintha éppen indulni készült volna. Udvariasan megszólítottam, majd gyorsan felvázoltam előtte is sürgősen orvosolandó problémámat, mire az iroda előtt lévő, két kopott műanyagszékre mutatott, és kérte, hogy foglaljak helyet. „Mindjárt jön, aki segíteni tud”- tette hozzá sietve, azzal magamra is hagyott. Komótos, puha lépteit szinte azonnal elnyelte a vasútállomás hatalmas halljának márványkövezete, de nem sokáig maradt távol, rövidesen két, fekete egyenruhás társaságában tért vissza. A középkorú férfiak szégyenkezve sunnyogtak mellette miközben kollégájuk szenvedélyesen korholta őket, de amint levezette a dühét rajtuk, a gondjaikra bízott. Miután felvázoltam nekik is azt, ami gyötört, visszaültettek az iroda előtt lévő kopott műanyagszékekre, és megígérték, hogy ők fogják hallgatni, amit a hangosbemondó mond, és szólnak, ha megérkezik a vonat. A két vasutas nagyjából tíz percig volt képes koncentrálni a feladatra ezt követően egyikük a Tourist Office-ba ment be, a másik pedig egy rendőrrel kezdett eszmecserébe. Én pedig ismét hátamra vettem a csomagjaimat, és elindultam az „enquiry office” irányába. Nyilvánvaló szándékom azonnal mozgósította segítőimet, mert egyikük még a pavilonból is kiszaladt, és azt kezdte kiabálni: „Hova megy? Ne menjen sehova!” Azonban ekkor már mindenre elszánt voltam, így nem volt más választása, hiszen mégis csak a gondjaira bíztak, bejött velem az „enquiry office” –ba, és megkérdezte az ott lévőktől, melyik vágányról indul a vonat. Az ablakok mögött sorakozó férfiak először kérdőn néztek egymásra, majd hosszas tanácskozást követően az egyikük végül csak kibökte, hogy a vonat az állomástól hat kilométerre, Varanasi környékén várakozik, valahol a semmi közepén. Visszamentünk a „tourist office” elé, ismét lepakoltam a csomagjaimat, és megpróbáltam olyan mélyeket lélegezni, amilyen mélyeket csak tudtam. Izgalmam ekkor már olyan szintre hágott, hogy attól féltem, azon nyomban összeesem. Kétségbeesésemet látva egy fiatal fiú környékezett meg, hogy segítsen, de a rend szigorú őre, aki annak ellenére, hogy még ekkor is az egyik vasutassal beszélgetett, azonnal elzavarta a közelemből. Innentől kezdve esélyem sem volt arra, hogy a két fekete egyenruhás vasúti dolgozón, valamint a rendőrön kívül valaki mással is szóba elegyedhessek. Az egyenruhás, aki az enquiry office-ba is bekísért, ismét odajött hozzám, és ettől kezdve már egy lépésre sem tágított tőlem, de továbbra sem a hangosbemondóra koncentrált, hanem engem kezdett faggatni. Még jócskán a személyemet illető rutinkérdések elején járt, amikor váratlanul feltűnt a pályaudvar halljában a hinduk legszentebb állata, egy jól megtermett tehén. Amint megláttam, azon nyomban megfeledkeztem az egyenruhásról, és elindultam a komótos, de céltudatos állat felé, hogy minél több és jobb fotót készíthessek róla. A vasutas pedig ismét utánam iramodott: „Maga meg mit csinál? Azonnal jöjjön vissza!”- förmedt rám fenyegetőzve. Én meg csak fotóztam, és fotóztam, mit sem törődve azzal, amit a veszélyes pályaudvarról, és az őrizetlenül hagyott csomagjaimról papolt. Ez idő alatt a hinduk legszentebb állata már át is sétált a pályaudvar hatalmas hallján, és úgy tűnt, a kijárathoz igyekszik. A kétszárnyú üvegajtó előtt megtorpant egy picit, és udvariasan félreállt, hogy beengedje az érkező utasokat, majd pedig türelmesen várt egészen addig, amíg mérséklődött annyira a tömeg, hogy egy rövid időre szabad lett előtte az út, végül kisétált az ajtón.
A nyomomban lévő segítőm folyamatos dohogása ellenére is, csak pár perc múlva tértem vissza az őrizetlenül hagyott hátizsákjaimhoz, és amikor újra a három férfi hatáskörébe kerültem, immár együttes erővel kezdtek korholni amiatt, hogy a csomagjaimat felügyelet nélkül hagytam. Elmondásuk szerint a világ legnagyobb demokráciájában Varanasi kivételesen veszélyes helynek számít, így sosem tudhatom, kik azok, akik rossz szándékkal közelednek. Az őrizetlenül hagyott kisebb csomagokat bárki könnyedén felkaphatja, és elfuthat vele- nyomatékosították. Véget nem érő parainesisüket végül a vonatom érkezése szakította félbe. Érezhető volt, mennyire megkönnyebbültek, amikor a hangosbemondó a pathankoti vonattal kapcsolatos információkat kezdte sorolni.
Még szinte kis sem léptem a két vasutas, és a rendőr által képezett kordon mögül, amikor ismét lecsapott rám az a magas, fiatal férfi, aki korábban a „tourist office” -ra hívta fel a figyelmemet. Rutinos lévén nem is a hallban, hanem a kijáratánál várt rám. A vonat felé araszolva pedig titkos vágyáról kezdett beszélni, mely szerint az lett volna minden kívánsága, hogy velem tartson. Amikor azonban felszálltam a vonatra, én is kifejezésre juttattam a vágyamat, melyet semmi nem fejezhetett volna jobban ki, mint az, hogy köszönés nélkül tűntem el a zsúfolt, levegőtlen folyosókon.