Angkor Wat-ból ismét Angkorthom felé indultam. Nem bírtam ki, hogy még egyszer meg ne nézzem a templomot, melyet megannyi hatalmas kőfej díszít. Miközben a masszív falak között bolyongtam, megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett a templom kivitelezőinek az élete, valamint azt, mekkora szakértelemmel kellett rendelkezniük ahhoz, hogy ezt a szavakkal elmondhatatlan, kőbe álmodott csodát úgy alkossák meg, hogy még évszázadok múlva is képes legyen ámulatba ejteni bárkit, aki akár csak egyetlen pillantást is vetett rá.

Még egy kókuszlevet is megittam a bejárata előtt, csak azért, hogy minél tovább élvezhessem a megannyi arc által keltett összhatást, majd eltekertem az Elefántteraszhoz, rákanyarodtam az előtte lévő bekötőútra és végigbicikliztem a többi templom előtt, végül bementem a Tomb Raider templomba. Visszafelé sietnem kellett, mert még nagyon messze volt Siem Reap, a késődélutáni taxit pedig nem mulaszthattam el, egyrészt azért mert már előre kifizettették velem a 13 USD-t a fuvarért, másrészt pedig a magyarokkal, és a mianmari idegenvezetőjükkel való találkozás után ismét megcsillant előttem a mianmari utazással kapcsolatos remény.

Hosszan és nagyon gyorsan kellett tekerni ahhoz, hogy még meg is tudjak ebédelni. Először visszavittem a kedves, idős úrnak a biciklit, pontosabban vittem volna, de a boltjában épp senkit nem találtam. Mivel alig maradt időm, a szomszéd boltoshoz fordultam segítségért. Nem hagyhattam csak úgy az utcán a biciklit, ráadásul az 50 dollárom, amit letétben hagytam, az is nála volt még. Eltartott egy ideig, mire a boltos riadóztatni tudta, és akkor sem a bácsi jött le az üzlet fölött lévő lakásból, hanem a felesége, ő vette át tőlem a biciklit is, így csak egy villámgyors ebédre futotta, és már szaladtam is vissza a hostelhez. Itt mindössze annyi időm maradt, hogy felvegyem a hátizsákomat, ugyanis a taxi már a bejárat előtt várt rám. Egy nagybajuszos, szemüveges, meleg tekintetű, fiatal férfi ült a hátsó ülésen egy hatalmas cowboy kalapban. Udvariasan bemutatkozott, majd váltottunk néhány szót. Akár a kalapjából is kitalálhattam volna, hogy Texasból jött. Szabadsága jelentős részét inkább Thaiföldön szerette volna tölteni, de ha már úgyis itt járt, gondolta, megtoldja egy kambodzsai kiruccanással, azonban csak Siem Reap-ig, pontosabban Angkor-ig jutott, Phnon Penh-be már egyáltalán nem volt ideje ellátogatni. Egy másik hotel előtt még felvettünk egy kedves, filippin párt is, és mialatt azok a csomagjukat pakolták be a csomagtartóba, a texasi átült az első ülésre, előtte persze tőlem is megkérdezte, szeretnék-e odaülni. Gyakorlatilag három- négy óra alatt a határhoz értünk. Itt elköszöntünk a taxisofőrtől, aki egy hirtelen karlendítéssel jelezte a kötelező haladási irányt, majd anélkül, hogy bárki is megállított volna minket, átsétáltunk a kambodzsai határon. A thaiföldi határátkelőhelyen viszont rögtön felhívták a figyelmünket arra, hogy helytelenül jártunk el. Le is cuccoltunk a határátkelő emeleti irodájából, visszabaktattunk a kambodzsai oldalra, ahol egyenként kiléptettek minket, majd újra visszaküzdöttük magunkat és súlyos csomagjainkat a thaiföldi határátkelőhely emeletére, ahol végre hivatalosan is beléphettünk Thaiföldre. Mire végeztünk, egy nagydarab, rosszul öltözött, borostás férfi várt ránk a bejárat előtt, de csak annyit tudtunk meg tőle, hogy nem ő az, akivel Bangkokba megyünk, majd a parkoló felé mutatott. Hamarosan meg is érkezett a kilencszemélyes taxi, benne egy cseh házaspárral. A hosszú út során több témát érintettünk, így azt is megtudtam róluk, hogy nagyon jól ismerték Szegedet, mert üzleti útjaik során többször is jártak már ott, ugyanakkor Budapestet még egyszer sem látták. Miközben mi öten a hátsó üléseken kedélyesen elbeszélgettünk, a texasi érezhetően egyre feszültebb lett. Egyáltalán nem is vett részt a beszélgetésben. Mindössze egyszer szólt hozzánk, akkor is azt kérdezte, mekkora az esélye annak, hogy az előre meghatározott időpontban Bangkokba érjünk. Mivel még egyikünk sem járt ezen az útvonalon, nem tudtunk válaszolni neki. Mi is csak reménykedtünk abban, hogy nem fog sokkal továbbtartani az út, mint ahogy azt ígérték. A texasinak azonban megeredt a nyelve. Rövidesen kiderült, mi az, ami a lelkét nyomja. Repülőjegye volt az ország déli részébe, méghozzá kora estére. Bár mindannyian tudtuk, hogy azt a gépet képtelenség elérni, ennek ellenére úgy tűnt, mintha a fiú egyfajta magánakcióba kezdett volna. A telefonjába különböző szövegeket írt be, amiket a sofőr elé tartott. Sorai először egymást követő heves reakciókat váltottak ki a férfiből, végén pedig beletaposott a gázba, azonban a fiúnak ez sem volt elég. English?”- kérdezte, a sofőrtől, mire az még ingerültebb lett, és valahogy megpróbálta a texasi tudomására hozni, hogy képtelen olvasni is és vezetni is egyszerre. Néhány perc múlva útitársunknak egy újabb ötlete támadt. A telefon kijelzőjén lévő szöveghez egy program segítségével hangot applikált, és azt játszotta le a sofőrnek. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne csattanjon ki belőlem a nevetés. A mogorva sofőr azonban, a szöveg hatására eszeveszett, legtöbbször indokolatlan előzésekbe kezdett, így érthető, hogy már az első gyengébb manőver után lehervadt az arcomról a mosoly. Ettől kezdve már csak abban reménykedtem, hogy minden jobbra fordul, ha elérjük az idegen nagyváros határát, de tévedtem, a helyzet csak fokozódott. Fénysebességgel száguldoztunk a többsávos, forgalmas úttesten úgy, hogy a jelzőlámpák többségét teljesen figyelmen kívül hagytuk. Az észvesztő száguldozás nagyjából egy óráig tartott, majd hatalmas fékcsikorgások közepette megérkeztünk a Suvarnabhumi nemzetközi repülőtér bejárata elé. A texasi először elnézést kért tőlünk, majd eltűnt a hatalmas terminálon.

            A filippin párral arra tippeltünk, hogy nagyjából ugyanazon a környéken szálltunk meg, ezért én is ott szálltam ki a taxiból, ahol ők. Amint elbúcsúztam tőlük, elindultam a forgalmas Khaosan road felé. Még tíz percet sem gyalogoltam, máris találtam egy hostelt, amely a neve alapján szimpatikusnak tűnt. Bementem, és anélkül, hogy megnéztem volna a recepciós által ajánlott szobát, kifizettem egy éjszakát. Korán keltem, hosszú, izgalmakkal teli nap állt mögöttem, így mire a szobámba értem, már kellőképpen fáradt voltam ahhoz, hogy ne reklamáljak azért, amit a pénzemért adtak. Egy második emeleti, hatágyas szobát nyitott a recepcióstól kapott kulcs, mely a rendkívül zajos Khaosan roadra nyílt. Az utca zajába pedig egy ócska, ősrégi ventilátor fülsértő hangja vegyült.

A már foglalt ágyak számából eredetileg arra következtettem, hogy mindössze két szobatársam lesz. Lehet, hogy csak ketten voltak, de akár egy tucatnyi ember is megirigyelhette volna őket, akkora zajt csaptak hajnalban, mielőtt nyugovóra tértek. Először minden zacskót megzörgettek, amit a hátizsákjukban találtak, majd hangosan társalogtak, végül többször is becsapták az ajtót, ezalatt én azzal küzdöttem, hogy álmot erőltessek a szememre, hiszen nagy nap állt előttem.

Bangkok:

#délkelet-ázsia #távolkelet #thaiföld #bangkok