Bilu Kyun, azaz az Óriások-szigete, ahol az iskolások még mindig palatáblára íranak

Korom sötét volt, mire a késő estig tartó városnézés után visszataláltam a folyópartra, és a parton lévő vendégházhoz. Miután üdvözöltük egymást Mr Antoni-val, mellékesen megjegyezte, hogy rajtam kívül van még egy másik magyar vendége is. Hitetlenkedve néztem rá, majd azt mondtam neki, hogy biztosan az is én vagyok, csak véletlenül kétszer írta be a nevemet a vendégkönyvbe. Ő azonban csak tovább erősködött, majd gyorsan fellapozta a nagyalakú, keményborítású könyvet, és valóban, ott állt a lány neve, ráadásul még az is szerepelt mellette, hogy Budapestről jött. Azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Ekkor már több mint egy hónapja senkihez sem tudtam szólni az anyanyelvemen. Azonnal meg is kértem Mr Antonit, ha meglátja a lányt, feltétlenül mondja meg neki, hogy beszélni szeretnék vele.
Másnap reggel a magyar lánnyal, az ő francia barátjával valamint két német fiúval vettem részt egy Mr Antoni által szervezett túrán.
A Mawlamyine közelében lévő Bilu Kyun, azaz az Óriások-szigete kikötőjét egy menetrend szerinti komppal közelítettük meg, és mivel egy Szingapúr méretű nagyobb szigetről volt szó, utunkat már egy platós autóval folytattuk a sziget belseje felé. Az önmagában zárt, tropikus dzsungelszerű sziget, melyen hetvennyolc kisebb település található, több mint kétszázezer embernek ad otthont. Nehéz elképzelni róla, hogy egykor szörnyek rejtekhelye lett volna. A termékeny, zöld területen pálmákkal szegélyezett rizsföldek garmadája terül el.
Az egynapos kirándulás során nemcsak a mianmari nép sokoldalúságából kaphattunk bőséges ízelítőt, hanem azt is láthattuk, hányféle megélhetési lehetőséget kínál már akár egy kisebb település is. Mielőtt belevetettük volna magunkat a sűrűjébe, Mr. Antoni elvitt minket valahova, ahol különböző kókuszitalokat készítettek. Ezen a helyen a kókusz levét úgy nyerték ki a kókuszdióból, hogy először megvágták vagy megfúrták a termést, a nedűt pedig az alájuk alá helyezett tömlőkbe csepegtették. Mindegyik italnál ugyanazt az eljárást alkalmazták, csak az alacsonyabb alkoholtartalmúakat rövidebb, a magasabb alkoholtartalmúakat pedig hosszabb ideig erjesztették. Azt az italt, amit szinte egyáltalán nem erjesztettek, vagy csak egy egészen rövid ideig, azt nevezték kókuszsörnek. Ennek már néhány órás erjesztés alatt is komoly alkoholtartalma keletkezett, bár fogyasztás közben egyáltalán nem lehetett érzékelni. Azokat a kókuszitalokat, melyeket erjesztettek és le is pároltak, csakúgy, ahogy nálunk, kókuszpálinkának nevezték.
Velünk az egynapos kókuszsört kóstoltatták meg, mellé pedig apró, sós halakat adtak sörkorcsolyának. A halhoz ugyan csak néhányaknak támadt gusztusa, de a sörből azért legurítottunk jó néhány pohárral. Pont olyan volt, mint egy finom, hűs üdítő. Már csak akkor tűnt fel, hogy mégsem volt olyan ártalmatlan, amikor indulni készültünk. Éreztem, hogy egészen a fejembe szállt. Szerencsétlenségemre azonban még csak ekkor kezdődött a nap. Először egy szövőmanufaktúrába mentünk, ahol Mr. Antoni az ott dolgozó szövőnőkkel demonstráltatta, hogyan kell dolgozni a szövőszéken. Ezt követően egy pipa és egyéb fa használati tárgyakat készítő manufaktúra emeletén láttak vendégül bennünket, innen pedig egy gumigyűrű előállító családi vállalkozáshoz látogattunk el, ahol azt mutatták meg nekünk, milyen munkafázisokon kell végigmenni a kaucsukfa nedvének addig, amíg színes gumigyűrű válik belőle. A gumigyűrű készítő manufaktúra után egy kisebb, út menti étteremben fogyasztottuk el az ebédet, végül egy palatábla készítő manufaktúrát ejtettünk útba. Azután, hogy már Magyarországon is egyre több iskolában található digitális tábla, érdekes volt látni, hogy a világ több pontján még mindig palatáblára írnak. Mr. Antoni még nekünk is adott egy-egy tenyérnyi palatáblát ajándékba.
Miközben a csoport nagy része örömmel falatozta a tányérján lévő helyi tésztás specialitást, addig a magyar lány hozzá sem ért az ételhez. Mr. Antoni nem akart hinni a szemének. A lány rosszullétre hivatkozva próbálta excusálni magát, ami Mr Antoni számára teljesen elfogadhatatlan volt, ezért egy ideig az ételt tukmálta a magyar lánynak majd pedig belenyúlt a varázstáskájába, és különböző gyógyszereket kezdett ajánlgatni neki. Miközben Mr. Antoni a táskájában kotorászott, előlünk sem titkolta, mi mindent hord magánál. Gumigyűrűkön, madzagon, gyógyszereken, ragtapaszon, fogvájón, különböző érméken kívül még tampon is volt nála biztos, ami biztos alapon. Bár már ez is sokat elárul arról, milyen ember volt Mr. Antoni, de ha még ez sem lett volna elég, akkor engedjetek még meg néhány szót róla. Magas, szikár, pókerarcú, vágott szemű, hennázott hajú férfi volt, akinek bőrét a télen is erős mianmari napsütés érett sárgára cserzette. Életkorából pedig legalább tizenkét évet letagadhatott volna. Amellett, hogy folyamatosan gondot viselt ránk, végtelenül segítőkész és kedves volt, mégsem ment az idegeinkre. Úgy tűnt, mindenkivel jó kapcsolatot ápolt, mindenhez értett. Érthető, hogy mindezt nem adta ingyen. Előbb megvárta, hogy elinduljon velünk az utolsó menetrend szerinti komp, majd egy keményfedeles emlékkönyv szerűséget húzott elő a sok hasznos dolgot rejtő varázstáskájából, majd megkért bennünket, hogy írjunk róla valamit. Mielőtt azonban tollat ragadtunk volna, kíváncsiak voltunk arra, hogyan vélekedtek róla mások, ezért aztán néhány helyen belelapoztunk az emlékkönyvbe. Észrevettük, hogy a Mr. Antonit méltató mondatok mellé többen is hajtincseket ragasztottak. Bár rendkívül különösnek tartottuk ezt a szokást, úgy tettünk, mintha semmit sem láttunk volna. Mr. Antoni azonban rögtön észrevette, hogy furcsálltuk ezt az egészet, ezért saját maga próbálta meg eloszlatni kételyeinket. Azt már elsőre sikerült kizárni, hogy nem egy skalpvadásszal van dolgunk, de hogy annak, amit mondott, mekkora volt a valóságtartalma, azt csak Mr Antoni tudja. Állítása szerint ez az egész akkor kezdődött, amikor egyszer az egyik turistájának megdicsérte a haját, aki hálából a Mr. Antonit méltató mondatai mellé még egy hajtincset is tűzött. Az első példa hamarosan ragadóssá vált, így mások is hajtincseket kezdtek ragasztgatni a könyvbe.

#mianmar #awlamyine #bilukyun #mrantoni #breezeguesthouse