A kocsiban két hatalmas, színes turbán fogadott. A tekintélyes turbánok egyikének egy piknikus, vidám arcú, mosolygós srác volt a tulajdonosa, a másiknak pedig egy szikár, szép szemű, melankolikus alkat. A súlyosabb, de közvetlenebb fiú még azt sem várta meg, hogy kényelembe helyezzem magam, máris diskurálni kezdett velem, és így volt ez az út hátralévő részében is. Engem leginkább az zavart, hogy a beszélgetéstől még az a csekély angoltudása sem tudta eltántorítani, amivel rendelkezett. Vékonyabb társa ugyan magabiztosabban mozgott az idegen nyelvek területén, de ő meg amolyan elmélyülő, befelé forduló típus lévén, nem érzett akkora késztetést a kommunikációra sem. Az már az elején kiderült, hogy a srácok szikhek voltak. A szikh vallás gyakorlói hatalmas, színes turbánjaikról, és a turbán alatt viselt vágatlan, hosszú hajukról, valamint szakállukról ismerhetők fel leginkább, mindemellett persze egyéb jegyek is jelzik ehhez az indiai viszonylatban nem túl nagy vallási közösséghez való tartozást.
A szikh közösség tagjainak vágatlan haja (kés) a Teremtő iránti engedelmességet szimbolizálja. Annak érdekében, hogy a hosszú hajukat ápoltan tartsák, fafésűvel (kanghá) tűzik fel, majd a feltűzött hajat turbánnal fedik be. A felsőruházat alatt a puritánságot, és szegénységet szimbolizáló fehér rövidnadrágot (kacshá) viselnek. Acél karperecet (kará) hordanak, amelynek formája az örökkévalóságot, anyaga pedig az erőt és a puritánságot jelképezi, de ezen kívül arra is emlékeztet, hogy csak Istenért szabad harcolni. A görbe pengéjű kard (kirpán vagy kard) pedig arra emlékezteti viselőit, hogy az igazságért kell harcolni, a gyengék és az elnyomottak védelmében.
A hosszú vonatút során még én is meggyőződhettem arról, hogy szikh útitársaim haja valóban vágatlan volt. Amikor a piknikus éjszakai pihenéshez készülődött, egyetlen határozott mozdulattal eltávolította a rózsaszín turbánját, és egy narancsszínű kendővel helyettesítette azt. A két, élénk színű textil cseréje közben teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a húszas évei végén járó férfi dús, hosszú haját kés, vagy olló sosem érintette, sőt még azt is megtudtam, hogy az ő turbánja, amelyik látszatra is terjedelmesebbnek tűnt, mint a barátjáé, 8 méter hosszú textilből készült, míg a másik, amelyet a melankolikus srác viselt, csak 3 méter hosszú volt. Ennek megfelelően jóval kisebbnek is tűnt. A végtelenbe nyúló vonatozás közben sok mindent megtudtam a rózsaszín turbánostól. Elmondta, hogy egy ideje már házas, házasságát pedig a szülei rendezték el előre. Ő kotyogta el azt is, hogy már a kevésbé beszédes társának is előre elrendeztek mindent, csak az ő kiválasztottja valahol Szaud-Arábiában élt, a házasságkötésre pedig a tervek szerint, a következő év októberében került volna sor.
Egy tanár és a felesége is velünk utazott. Jegyük a kupé végében lévő két, egymás fölötti helyre szólt, így ők ketten, azon kívül, hogy néhányszor édességgel, és szárított gyümölccsel kínáltak minket, keveset beszéltek hozzánk, inkább alvással, és pihenéssel töltötték az időt.
Bár minden erőmmel a piknikus szavaira koncentráltam, azonnal észrevettem, amikor egy méretes rágcsáló viharzott át a kocsi padlóján. Amint megláttam, sikítottam egy nagyot, útitársaim pedig értetlenül néztek rám. El sem tudták képzelni, mi üthetett belém. Amikor legyőztem a viszolygást, és az ijedtségtől ismét levegőhöz jutottam, megpróbáltam elhabogni nekik, mekkora egeret láttam, mire ők legyintettek egyet, és csak annyit mondtak, hogy nem egér volt az, hanem patkány, majd hangos nevetésben törtek ki. A patkányt ugyan nem láttam többet, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy elmenekült, vagy az ülésem mellé állított hátizsákom egyik rekeszében keresett menedéket magának.
Amint leszállt az éj a vonaton is egyre hidegebb lett. Míg a rutinos indiaiak hatalmas bőröndjeikből vastagabb plédeket vettek elő, amelyek az ország melegebb részein használatos vékonyabb, színes textileket váltották fel, addig én pulóvereket, dzsekit, sapkát húztam mielőtt bebújtam volna a hálózsákomba. Huszonhárom órát utaztam együtt szeretetben, békességben a két szikhkel valamint a tanárral, és a feleségével, és még ugyanezen az éjszakán, valahol, a távoli Betlehemben talán ugyanilyen békés, és egyszerű körülmények között az Ige testté lett.
Kora reggel egy nagyobb, jelentősebb vasútállomásra érkeztünk, ahol a vonat is hosszan időzött. Egy utánozhatatlan, könyörögve éneklő hang kíséretében, kockás műanyagszatyrok jelentek meg az ágyam mellett szemmagasságban. Az egyforma szatyrok láttán én is felültem, hogy megnézzem, mi lehet ez az egész. A szatyrokból fiatal nők zoknikat, pulóvereket kínáltak az utasoknak. Az áru nagy része pillanatok alatt elkelt. Úgy tűnt, mintha az indiaiaknak eszükbe sem jutott volna, hogy melegebb ruhadarabokat vigyenek az ország hidegebb, északi részére.
Azt már csak Pathankotban tudtam meg, hogy a végtelen hosszú szerelvény végállomása nem is Pathankot, hanem Jammu, azaz Kasmír székhelye.
Karácsony első napján Pathankotban ragyogó napsütés, és megannyi, energiával teli, tántoríthatatlan riksás fogadott, ráadásul egy sem akadt köztük, aki 100 rúpiánál kevesebbért hajlandó lett volna elvinni a vasútállomástól három kilométerre lévő buszpályaudvarra. Bármennyire rövidnek is tűnt ez a szakasz, az mégsem jutott eszembe, hogy gyalog tegyem meg ezt a távot. A rátarti riksásokat mellőzve, néhányszor elsétáltam a vasútállomás bejárata előtt parkoló tuk-tukok mellett is abban a reményben, hátha valamelyik sofőrnek megesik a szíve rajtam. Azok mellett időztem a legtöbbet, amelyben már többen is ültek. Hatásvadász viselkedésem már rövidtávon is eredményesnek bizonyult. Miután megalkudtam a viteldíjban az egyik tuk-tuk sofőrjével, feldobta a nagy hátizsákomat a jármű tetejére, majd arra kért, hogy üljek fel a csomagtartó részen kialakított háromszemélyes ülés közepére. Először ugyan meglepődtem, de hamar rájöttem, hogy innen mindent figyelemmel követhetek az út során. Azonban még mielőtt megfigyelővé válhattam volna, megfigyelt lett belőlem. A kisebb hátizsákommal, és egy szatyorral a kezemben a nyitott hátsó ülésen óhatatlanul is felhívtam magamra a forgalomban résztvevők figyelmét. A mögöttünk haladó járművek utasai először nagyot kacagtak rajtam, majd heves integetésbe kezdtek. A megismételhetetlen élményért mindössze 20 rúpiát fizettem.
Amint búcsút intettem a jóindulatú sofőrnek, és egy huszonhárom órás szünet után újra a vállamra ügyeskedtem mázsás hátizsákomat, egy fiatal férfi szólított meg. Felettébb udvarias modora annyira magával ragadott, hogy még azt is megengedtem neki, hogy egészen a pályaudvarig kísérjen, sőt még a jegypénztárostól is ő kérdezte meg helyettem, hogy honnan, és mikor indul a következő busz Dharamsalába. Ezt követően elkísért a dharamsalai busz megállójába, és miután felsegítette csomagjaimat a buszra, sok szerencsét kívánt, és éppen olyan udvariasan, mint amikor először megszólított, elköszönt tőlem. A felettébb megnyerő modorú idegen egy katona volt, aki éppen eltávozásról tért vissza a város egyik laktanyájába. Azt már csak búcsúzáskor árulta el, hogy a nővére is Dharamsalában él.
Pathankottól Dharamsaláig újabb négy és fél órát zötykölődtem a magával ragadó lankás tájon, miközben le sem tudtam venni a szemem a távolban húzódó, csipkés, hófödte hegycsúcsokról. Ezen a szakaszon 133 rúpiát fizettem.
#india #amritsar #szikh #szikhek #aranytemplom #goldentemle

#india #varanasi #benares # hinduizmus #hinduk #indiaivasut #vonatozas

Újra felvettem a hátizsákjaimat meg az apróbb csomagjaimat, összegyűjtöttem a maradék energiámat, és elindultam az ötös vágány felé, hogy saját szememmel is meggyőződhessek arról, hogy a vágányon álló szerelvény valóban nem Pathankotba megy. A peron mellett kígyózó, végeláthatatlan monstrumról, melynek oldalát a magamfajta, tudatlan turisták számára dekódolhatatlan hindi felirat ékesítette, éppen akkor kezdtek lekászálódni az utasok. Hatalmas csomagjaikkal egymás lábán taposva próbáltak a kijárathoz közelebb araszolni. A peronon várakozók között azonnal meg is kértem valakit, hogy olvassa el nekem a vonat oldalán lévő feliratot, így bizonyosodhattam meg arról, hogy a vágányon álló szerelvényre vétek lett volna felszállni. Ezt követően visszasodródtam a tömeggel a lépcsőre, hogy a sínek fölötti fedett folyosón keresztül ismét az állomás épületébe kerülhessek. Abban a helyzetben ugyanis az tűnt a legjobb megoldásnak, ha ismét visszamegyek az enquiry office elé. Ezen a helyen lehetett érdeklődni az érkező, és induló vonatokról. Az Európában megszokott információs pultokkal ellentétben itt nem egy, hanem öt-hat ügyintéző ült a hatalmas ablakok mögött.
Még fogalmam sem volt arról, mihez kezdjek, máris egy magas, jól szituált fiatalember állt meg mellettem, akiben kétségbeesésem egyfajta együttérzést válthatott ki, mert azonnal egy kisebb pavilonra mutatott, ami nem is olyan messze tőlünk, szintén az állomás halljában volt. Oldalán hatalmas betűk hirdették rendeltetését: „tourist office”. Jelentőségét tovább fokozta a felirat alatt húzódó egyszerű mondat: „May I help you”?, azaz „Segíthetek?”
Azon nyomban bementem az irodába, ahol egy tagbaszakadt, idősebb férfi téblábolt. Úgy tűnt, mintha éppen indulni készült volna. Udvariasan megszólítottam, majd gyorsan felvázoltam előtte is sürgősen orvosolandó problémámat, mire az iroda előtt lévő, két kopott műanyagszékre mutatott, és kérte, hogy foglaljak helyet. „Mindjárt jön, aki segíteni tud”- tette hozzá sietve, azzal magamra is hagyott. Komótos, puha lépteit szinte azonnal elnyelte a vasútállomás hatalmas halljának márványkövezete, de nem sokáig maradt távol, rövidesen két, fekete egyenruhás társaságában tért vissza. A középkorú férfiak szégyenkezve sunnyogtak mellette miközben kollégájuk szenvedélyesen korholta őket, de amint levezette a dühét rajtuk, a gondjaikra bízott. Miután felvázoltam nekik is azt, ami gyötört, visszaültettek az iroda előtt lévő kopott műanyagszékekre, és megígérték, hogy ők fogják hallgatni, amit a hangosbemondó mond, és szólnak, ha megérkezik a vonat. A két vasutas nagyjából tíz percig volt képes koncentrálni a feladatra ezt követően egyikük a Tourist Office-ba ment be, a másik pedig egy rendőrrel kezdett eszmecserébe. Én pedig ismét hátamra vettem a csomagjaimat, és elindultam az „enquiry office” irányába. Nyilvánvaló szándékom azonnal mozgósította segítőimet, mert egyikük még a pavilonból is kiszaladt, és azt kezdte kiabálni: „Hova megy? Ne menjen sehova!” Azonban ekkor már mindenre elszánt voltam, így nem volt más választása, hiszen mégis csak a gondjaira bíztak, bejött velem az „enquiry office” –ba, és megkérdezte az ott lévőktől, melyik vágányról indul a vonat. Az ablakok mögött sorakozó férfiak először kérdőn néztek egymásra, majd hosszas tanácskozást követően az egyikük végül csak kibökte, hogy a vonat az állomástól hat kilométerre, Varanasi környékén várakozik, valahol a semmi közepén. Visszamentünk a „tourist office” elé, ismét lepakoltam a csomagjaimat, és megpróbáltam olyan mélyeket lélegezni, amilyen mélyeket csak tudtam. Izgalmam ekkor már olyan szintre hágott, hogy attól féltem, azon nyomban összeesem. Kétségbeesésemet látva egy fiatal fiú környékezett meg, hogy segítsen, de a rend szigorú őre, aki annak ellenére, hogy még ekkor is az egyik vasutassal beszélgetett, azonnal elzavarta a közelemből. Innentől kezdve esélyem sem volt arra, hogy a két fekete egyenruhás vasúti dolgozón, valamint a rendőrön kívül valaki mással is szóba elegyedhessek. Az egyenruhás, aki az enquiry office-ba is bekísért, ismét odajött hozzám, és ettől kezdve már egy lépésre sem tágított tőlem, de továbbra sem a hangosbemondóra koncentrált, hanem engem kezdett faggatni. Még jócskán a személyemet illető rutinkérdések elején járt, amikor váratlanul feltűnt a pályaudvar halljában a hinduk legszentebb állata, egy jól megtermett tehén. Amint megláttam, azon nyomban megfeledkeztem az egyenruhásról, és elindultam a komótos, de céltudatos állat felé, hogy minél több és jobb fotót készíthessek róla. A vasutas pedig ismét utánam iramodott: „Maga meg mit csinál? Azonnal jöjjön vissza!”- förmedt rám fenyegetőzve. Én meg csak fotóztam, és fotóztam, mit sem törődve azzal, amit a veszélyes pályaudvarról, és az őrizetlenül hagyott csomagjaimról papolt. Ez idő alatt a hinduk legszentebb állata már át is sétált a pályaudvar hatalmas hallján, és úgy tűnt, a kijárathoz igyekszik. A kétszárnyú üvegajtó előtt megtorpant egy picit, és udvariasan félreállt, hogy beengedje az érkező utasokat, majd pedig türelmesen várt egészen addig, amíg mérséklődött annyira a tömeg, hogy egy rövid időre szabad lett előtte az út, végül kisétált az ajtón.
A nyomomban lévő segítőm folyamatos dohogása ellenére is, csak pár perc múlva tértem vissza az őrizetlenül hagyott hátizsákjaimhoz, és amikor újra a három férfi hatáskörébe kerültem, immár együttes erővel kezdtek korholni amiatt, hogy a csomagjaimat felügyelet nélkül hagytam. Elmondásuk szerint a világ legnagyobb demokráciájában Varanasi kivételesen veszélyes helynek számít, így sosem tudhatom, kik azok, akik rossz szándékkal közelednek. Az őrizetlenül hagyott kisebb csomagokat bárki könnyedén felkaphatja, és elfuthat vele- nyomatékosították. Véget nem érő parainesisüket végül a vonatom érkezése szakította félbe. Érezhető volt, mennyire megkönnyebbültek, amikor a hangosbemondó a pathankoti vonattal kapcsolatos információkat kezdte sorolni.
Még szinte kis sem léptem a két vasutas, és a rendőr által képezett kordon mögül, amikor ismét lecsapott rám az a magas, fiatal férfi, aki korábban a „tourist office” -ra hívta fel a figyelmemet. Rutinos lévén nem is a hallban, hanem a kijáratánál várt rám. A vonat felé araszolva pedig titkos vágyáról kezdett beszélni, mely szerint az lett volna minden kívánsága, hogy velem tartson. Amikor azonban felszálltam a vonatra, én is kifejezésre juttattam a vágyamat, melyet semmi nem fejezhetett volna jobban ki, mint az, hogy köszönés nélkül tűntem el a zsúfolt, levegőtlen folyosókon.

Miközben ezen morfondíroztam, meg is érkeztünk a vasútállomásra, ahol még szinte arra sem volt időm, hogy lekászálódjam a riksáról, máris fél tucat tuk-tukos rohant rám. Egyikük Sarnathba akart vinni, a másik a buszpályaudvarra, valaki pedig egyenesen vissza a városközpontba. Először azt próbáltam megértetni velük, hogy éppen abban a pillanatban érkeztem a városközpontból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elhagyjam Varanasit. Mivel a magamra aggatott csomagok ellenére sem hitték egyetlen szavamat sem, hirtelen egy trükk jutott eszembe, amit alig egy nappal azelőtt, itt, Varanasiban fejlesztettem tökélyre a szemtelen tuk-tuk vezetők elriasztására. Már korábban feltűnt, hogy az indiaiak többsége illetlenségnek tartja, ha megkérdezik tőlük, hol található a WC, azt viszont szemrebbenés nélkül tűrik, ha valaki az úttest mellett végzi a dolgát. Míg a turistákból az utcán való vizelés, és székelés vált ki nagyobb ellenérzést, addig az indiaiak inkább az ilyesmiről való diskurálást tartják gusztustalanabbnak, ezért csak annyit vetettem oda az erőszakos tuk-tukosoknak, hogy WC-re megyek, és közben jól kihangsúlyoztam a WC szót. A hatás miden várakozásomat felülmúlta. Pillanatok alatt mindenki elkotródott mellőlem, és megnyílt előttem a vasútállomás bejárata felé vezető út.
Varanasi vasútállomásán ekkor már egészen otthonosan mozogtam, és mivel úgy tűnt, még bőven maradt időm a vonat indulásáig, gondoltam, beköszönök abba az irodába, amely fölött a tourist quota feliratot láttam. Titkon abban reménykedtem, hátha megint az a kedves, segítőkész irodista lesz ott, aki előző napon olyan sokat segített nekem. Nem csalódtam, ő ült a hosszú asztal mögött, de ezúttal pocsék hangulatban volt. Veszítenivalóm nem lévén, először széles mosollyal próbáltam jobb kedvre deríteni, de miután mosolyom viszonzatlan maradt, megszólítottam. Azt kérdeztem tőle, melyik vágányról indul a pathankoti vonat, mire rám mordult, és arra utasított, hogy hallgassam, amit a hangosbemondó mond. Bár arra még felszólított, hogy nagyon figyeljek, mert gyakran az utolsó pillanatban változtatják meg az indulás helyét, további részleteket azonban nem volt hajlandó elárulni. A hangosbemondó lélegzetvétel nélkül sorolta hindi, és angol nyelven felváltva, az érkező, és induló vonatokat. A monoton felsorolást hallgatva úgy tűnt, mintha a varanasi vasútállomáson minden egyes, Indiában közlekedő vonatról mondtak volna egy-egy szót, így aztán teljességgel lehetetlen volt meghallani a pathankoti vonattal kapcsolatos tudnivalókat.
Észre se vettem, úgy elrepült az idő. Mindössze tizenöt percem maradt a vonat várható indulásáig. Ismerve az indiai pályaudvarok méretét, és az országban közlekedő vonatok hosszát, a rendelkezésemre álló idő éppen arra lett volna elég, hogy megtaláljam a vonaton a helyemet, én azonban ekkor még azt sem tudtam, melyik vágány felé induljak.
Ahogy a turisták számára fenntartott váróterem bejárata előtt állva próbáltam dekódolni azt, mit szajkózhat a hangosbemondó, szemem az enquiry office-ra tévedt, amely pontosan az állomás halljának közepén állt. Nem voltam rest hátamra ügyeskedtem a nagyobb hátizsákomat, és magamhoz vettem a járulékos csomagokat, majd beálltam az iroda szélén lévő jegypénztár előtti legrövidebb sorba, hogy ott érdeklődjem a hamarosan induló vonatom koordinátáival kapcsolatban. Mindössze egyetlen ember állt előttem. Az alacsony, törékeny férfi egy vonatjegyet váltott vissza éppen. Már a visszajárót is letette elé a pénztáros, de ő továbbra is egy helyben maradt. Miközben egyre türelmetlenebb lettem, lábujjhegyre emelkedve próbáltam kisilabizálni, mi történik előttem. A férfi minden erejével arra összpontosított, hogy a bankjegyeket felmarkolja valahogy, de úgy tűnt, még erre az egyszerű feladatra is képtelen ugyanis leszáradt ujjpercei miatt tenyerei hasznavehetetlen csonkokká váltak.
„ Az ötvenes évek Indiájában éppúgy, mint általában Ázsiában, az iszonyú bacilus, amelyet a norvég Armauer Hansen fedezett fel 1874-ben, rengeteg pusztítást végez. Kedveznek ehhez a rossz higiéniai feltételek, amelyek között a néptömegek élnek. A betegek száma annál nagyobb, minél később jönnek rá az emberek, hogy utolérte őket e csapás. A betegség lappangása ugyanis több évig eltarthat. Az áldozatokat először a kialakulatlan lepra sújtja, amely a baj első stádiuma, s amelyet pigmenttartalmát vesztett bőrfoltok fokozatos megjelenése, valamint a hő és fájdalomérzet eltűnése jellemeznek. Egy balesetnek (égés, ütés stb) kell ahhoz bekövetkeznie, hogy a beteg tudatára ébredjen állapotának. A kellő időben nem lokalizált betegség leggyakrabban a bőrcsomó képződéses lepra felé fejlődik, amit a bőr- és idegsérülések súlyosbodása jelez. A végzetes kimenetelkor az egész elfajul sarjadzásos, fertőző leprává. A betegség két utolsó stádiuma a betegek fizikai elváltozásában nyilvánul meg: elvesztik egy vagy több ujjukat, egyik lábukat, kezüket, orrukat stb.”
A jegypénztáros ugyanazt tanácsolta, mint amit nem sokkal azelőtt a kollégája a másik irodában. Véleményük szerint az ötös vágányról indult volna a vonat, de ez pusztán egy megalapozatlan vélemény volt. Ő is csak azt hajtogatta, hogy minden változhat. Végül azzal bocsátott útnak, hogy hallgassam a hangosbemondót.
A cselekvésképtelen leprásra való várakozás, és az informatívnak egyáltalán nem nevezhető jegypénztárossal való diskurálás miatt mindössze öt percem maradt a vonat indulásáig. Innentől kezdve megállás nélkül azt az egy, addig sosem hallott szót mantráztam magamban, amit a jegyemen még tintával is aláhúztak: „TATKAL”.

#india #varanasi #benares #hinduizmus #gangesz #elmulas #halal #utazás #kaland #egyedülutazni