A kocsiban két hatalmas, színes turbán fogadott. A tekintélyes turbánok egyikének egy piknikus, vidám arcú, mosolygós srác volt a tulajdonosa, a másiknak pedig egy szikár, szép szemű, melankolikus alkat. A súlyosabb, de közvetlenebb fiú még azt sem várta meg, hogy kényelembe helyezzem magam, máris diskurálni kezdett velem, és így volt ez az út hátralévő részében is. Engem leginkább az zavart, hogy a beszélgetéstől még az a csekély angoltudása sem tudta eltántorítani, amivel rendelkezett. Vékonyabb társa ugyan magabiztosabban mozgott az idegen nyelvek területén, de ő meg amolyan elmélyülő, befelé forduló típus lévén, nem érzett akkora késztetést a kommunikációra sem. Az már az elején kiderült, hogy a srácok szikhek voltak. A szikh vallás gyakorlói hatalmas, színes turbánjaikról, és a turbán alatt viselt vágatlan, hosszú hajukról, valamint szakállukról ismerhetők fel leginkább, mindemellett persze egyéb jegyek is jelzik ehhez az indiai viszonylatban nem túl nagy vallási közösséghez való tartozást.
A szikh közösség tagjainak vágatlan haja (kés) a Teremtő iránti engedelmességet szimbolizálja. Annak érdekében, hogy a hosszú hajukat ápoltan tartsák, fafésűvel (kanghá) tűzik fel, majd a feltűzött hajat turbánnal fedik be. A felsőruházat alatt a puritánságot, és szegénységet szimbolizáló fehér rövidnadrágot (kacshá) viselnek. Acél karperecet (kará) hordanak, amelynek formája az örökkévalóságot, anyaga pedig az erőt és a puritánságot jelképezi, de ezen kívül arra is emlékeztet, hogy csak Istenért szabad harcolni. A görbe pengéjű kard (kirpán vagy kard) pedig arra emlékezteti viselőit, hogy az igazságért kell harcolni, a gyengék és az elnyomottak védelmében.
A hosszú vonatút során még én is meggyőződhettem arról, hogy szikh útitársaim haja valóban vágatlan volt. Amikor a piknikus éjszakai pihenéshez készülődött, egyetlen határozott mozdulattal eltávolította a rózsaszín turbánját, és egy narancsszínű kendővel helyettesítette azt. A két, élénk színű textil cseréje közben teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a húszas évei végén járó férfi dús, hosszú haját kés, vagy olló sosem érintette, sőt még azt is megtudtam, hogy az ő turbánja, amelyik látszatra is terjedelmesebbnek tűnt, mint a barátjáé, 8 méter hosszú textilből készült, míg a másik, amelyet a melankolikus srác viselt, csak 3 méter hosszú volt. Ennek megfelelően jóval kisebbnek is tűnt. A végtelenbe nyúló vonatozás közben sok mindent megtudtam a rózsaszín turbánostól. Elmondta, hogy egy ideje már házas, házasságát pedig a szülei rendezték el előre. Ő kotyogta el azt is, hogy már a kevésbé beszédes társának is előre elrendeztek mindent, csak az ő kiválasztottja valahol Szaud-Arábiában élt, a házasságkötésre pedig a tervek szerint, a következő év októberében került volna sor.
Egy tanár és a felesége is velünk utazott. Jegyük a kupé végében lévő két, egymás fölötti helyre szólt, így ők ketten, azon kívül, hogy néhányszor édességgel, és szárított gyümölccsel kínáltak minket, keveset beszéltek hozzánk, inkább alvással, és pihenéssel töltötték az időt.
Bár minden erőmmel a piknikus szavaira koncentráltam, azonnal észrevettem, amikor egy méretes rágcsáló viharzott át a kocsi padlóján. Amint megláttam, sikítottam egy nagyot, útitársaim pedig értetlenül néztek rám. El sem tudták képzelni, mi üthetett belém. Amikor legyőztem a viszolygást, és az ijedtségtől ismét levegőhöz jutottam, megpróbáltam elhabogni nekik, mekkora egeret láttam, mire ők legyintettek egyet, és csak annyit mondtak, hogy nem egér volt az, hanem patkány, majd hangos nevetésben törtek ki. A patkányt ugyan nem láttam többet, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy elmenekült, vagy az ülésem mellé állított hátizsákom egyik rekeszében keresett menedéket magának.
Amint leszállt az éj a vonaton is egyre hidegebb lett. Míg a rutinos indiaiak hatalmas bőröndjeikből vastagabb plédeket vettek elő, amelyek az ország melegebb részein használatos vékonyabb, színes textileket váltották fel, addig én pulóvereket, dzsekit, sapkát húztam mielőtt bebújtam volna a hálózsákomba. Huszonhárom órát utaztam együtt szeretetben, békességben a két szikhkel valamint a tanárral, és a feleségével, és még ugyanezen az éjszakán, valahol, a távoli Betlehemben talán ugyanilyen békés, és egyszerű körülmények között az Ige testté lett.
Kora reggel egy nagyobb, jelentősebb vasútállomásra érkeztünk, ahol a vonat is hosszan időzött. Egy utánozhatatlan, könyörögve éneklő hang kíséretében, kockás műanyagszatyrok jelentek meg az ágyam mellett szemmagasságban. Az egyforma szatyrok láttán én is felültem, hogy megnézzem, mi lehet ez az egész. A szatyrokból fiatal nők zoknikat, pulóvereket kínáltak az utasoknak. Az áru nagy része pillanatok alatt elkelt. Úgy tűnt, mintha az indiaiaknak eszükbe sem jutott volna, hogy melegebb ruhadarabokat vigyenek az ország hidegebb, északi részére.
Azt már csak Pathankotban tudtam meg, hogy a végtelen hosszú szerelvény végállomása nem is Pathankot, hanem Jammu, azaz Kasmír székhelye.
Karácsony első napján Pathankotban ragyogó napsütés, és megannyi, energiával teli, tántoríthatatlan riksás fogadott, ráadásul egy sem akadt köztük, aki 100 rúpiánál kevesebbért hajlandó lett volna elvinni a vasútállomástól három kilométerre lévő buszpályaudvarra. Bármennyire rövidnek is tűnt ez a szakasz, az mégsem jutott eszembe, hogy gyalog tegyem meg ezt a távot. A rátarti riksásokat mellőzve, néhányszor elsétáltam a vasútállomás bejárata előtt parkoló tuk-tukok mellett is abban a reményben, hátha valamelyik sofőrnek megesik a szíve rajtam. Azok mellett időztem a legtöbbet, amelyben már többen is ültek. Hatásvadász viselkedésem már rövidtávon is eredményesnek bizonyult. Miután megalkudtam a viteldíjban az egyik tuk-tuk sofőrjével, feldobta a nagy hátizsákomat a jármű tetejére, majd arra kért, hogy üljek fel a csomagtartó részen kialakított háromszemélyes ülés közepére. Először ugyan meglepődtem, de hamar rájöttem, hogy innen mindent figyelemmel követhetek az út során. Azonban még mielőtt megfigyelővé válhattam volna, megfigyelt lett belőlem. A kisebb hátizsákommal, és egy szatyorral a kezemben a nyitott hátsó ülésen óhatatlanul is felhívtam magamra a forgalomban résztvevők figyelmét. A mögöttünk haladó járművek utasai először nagyot kacagtak rajtam, majd heves integetésbe kezdtek. A megismételhetetlen élményért mindössze 20 rúpiát fizettem.
Amint búcsút intettem a jóindulatú sofőrnek, és egy huszonhárom órás szünet után újra a vállamra ügyeskedtem mázsás hátizsákomat, egy fiatal férfi szólított meg. Felettébb udvarias modora annyira magával ragadott, hogy még azt is megengedtem neki, hogy egészen a pályaudvarig kísérjen, sőt még a jegypénztárostól is ő kérdezte meg helyettem, hogy honnan, és mikor indul a következő busz Dharamsalába. Ezt követően elkísért a dharamsalai busz megállójába, és miután felsegítette csomagjaimat a buszra, sok szerencsét kívánt, és éppen olyan udvariasan, mint amikor először megszólított, elköszönt tőlem. A felettébb megnyerő modorú idegen egy katona volt, aki éppen eltávozásról tért vissza a város egyik laktanyájába. Azt már csak búcsúzáskor árulta el, hogy a nővére is Dharamsalában él.
Pathankottól Dharamsaláig újabb négy és fél órát zötykölődtem a magával ragadó lankás tájon, miközben le sem tudtam venni a szemem a távolban húzódó, csipkés, hófödte hegycsúcsokról. Ezen a szakaszon 133 rúpiát fizettem.
#india #amritsar #szikh #szikhek #aranytemplom #goldentemle